Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-07-25 / 30. szám

teszi felelőssé azért, hogy a mi magyarországi protestáns egyházunkban az igazi kegyesség olyatén nyilatkozatait nem tapasztalhatni: akkor az ember nem tudja, a tudósító tájékozatlanságán szánakozzék-e, hogy saját egyháza ügyeiben oly járatlan, vagy a szerkesztő fanatismusát bámulja, hogy látva látni, hallva hallani nem akarván, nem szógyeli magát ellenünk oly szemrehányásokat is világgá bocsátani, melyekkel csak maga fejére gyűjti az eleven szenet. Mert kérdem, ha idegen ember, ki az egyházkerületeinkben évtizedek óta folyt dolgokat nem ismeri, a tudósítónak ellenünk ez alkalommal intézett támadását olvassa, nemde azt kell hinnie, hogy Önök orthodox köreiben mind elejétől fogva a skót egyházi viszonyokhoz hasonló szép keresztyéni állapotok előidézésében fáradoztak; de nemes és üdvös célzataikat keresztül nem vihettók, mert azok a hitetlen egyletesek utjokat állották, ós minden abbeli törekvésüket meghiúsították ? Pedig ki egyházi életünk fejlődését az utolsó évtizedekben figyelemmel kisérte, jól tudja, hogy annak épen az ellenkezője áll. Mi voltunk azok, kik az egyházunk oldott kéveszerű állapotából folyó nyomoruságokat tapasztalván, lapunk megindulásának első percétől fogva a belső vallásos élet fejlesztését, a keresztyéni életközösségszükségességét hangoztattuk, ós a domestika megindítása, a convent sürgetése, a diasporában élő testvéreink anyagi ós szellemi segéllóse, az ügyefogyott egyházak emelése, közmíveltséget ós vallásos szellemet terjesztő egyletek, lelkészi értekezletek alakítása, árvaintézetek és takarókmagtárak alapítása stb. stb. ezek ós hasonlók voltak azok, amikre mi nógattunk, buzdítottunk és szóval, tettel igyekeztünk. „Elérkezettnek látjuk az időt — írárn 1860. a moldva-oláhországi missioügyben közzétett első felszólalásomban, — hogy tegyünk valamit benső egyházi életünk erősbitósére. Paradaxonnak látszik, pt d g tapasztalati igazság, hogy a buzgóság annál jobban növekszik, minél gyakrabban veszszük igénybe, s hasonlít a sareptobeli özvegyasszony olajos korsójához, melyben annál inkább szaporodott az áldás, minél többször nyúlt annak tartalmához". Lehetetlen nem tudnia az „Evangy. prot. Lap" szerkesztőjének, hogy mind e buzgó törekvések, melyek épen a skót fényes példákra való folytonos hivatkozással lapunk állandó themáit képezték, és általunk több-kevesebb szerencsével initiálva is lettek, Önök igazhivő köreinél találtak legkevesebb viszhangra. „Ne bántsák Önök a practicus kérdéseket; Önök ott a fővárosban nem ismerik a népóletet, nem tudják mi kivihető a gyakorlatban, mi nem, tehát maradjanak szépen a tudományos fejtegetések, az elmélet terén ; — a gyakorlati életbe vágó dolgokat majd elvégezzük mi Önök tanácsa nélkül is." Igy ; szólának a mai igazhivő körökben akkor, midőn beuső vallási életünk alóltságáu segítendők, egyetértő keresztyén cselekvésre nógattunk. Most, hogy jó későre akkori intéseink helyes voltát belátni kezdik, és az erők tömörülését szóltire ott emlegetik, hol évtizedek óta minden affélében a a centralisatio ijesztő rémét látták; most, hogy a haladó korigények fejükre nőttek, és azokkal szemben nyilvánvalóvá lett köznyomoruságokon kalandos financtervekkel hisznek segíthetni, melyeknek keresztülvitelére szükséges orgánumot elébb lehetetlenné tettek : most mi tegnapról való egyletesek feleljünk azokról a hátramaradásokról, melyeket a telivér igazhivők évtizedes mulasztásai okoztak !! Bizony nagyon megfeledkeztek az arany szabályról: „Qui alterum incusat probri, ipsuin se intueri oportet. " Ha az „Evangy. prot. Lap" szerkesztője ahelyett, hogy a mi dolgainkat minden áron befeketíteni törekszíc, a tények komoly megfigyelését ós méltánylását tekintené feladatának, akkor két dolog semiuiesetre el nem kerülhette volna figyelmét. Egy az, hogy amiket fentebb mint a keresztyén közösség elutasíthatatlan kötelességeit jeleztem, azokat mi, nem remélhetvén a tett tapasztalatok után egyetemes uton történő nagyobbszerü életbeléptetésüket, legalább egyházkerületünk szűkebb határain belül iparkodtunk tőlünk telhetőleg valósítani, a miről az egyházaink nagy részében felállított takarékraagtárak, a papi és tanítói congruának kellő színvonalra emelése, a rendesen tartatni szokott papi- ós tanítói értekezleletek, a sziavon-szerémi missio, az árvaügy felkarolása, a theologiai könyvtár megindítása stb., ha nem is fényes, de elég szóló bizonyságot tesznek. Másik az, hogy amiket Önök, mint hitetlen újításokat oly konokul perhorrescálnak, azokra minket épen az úgynevezett igazhivőség háborítatlan uralma alatt kifejlett azon teljes közönyösség és síricsend vezetett, mely mellett az egyház akár örök álomra is elszenderűlhetett volna. S miután már a multak szellőztetésénél vagyuuk, hadd tegyek egy leleplezést, mely míg egyfelől egy-