Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-07-18 / 29. szám

T m^^m J^TW C • Tapasztalataim a tiszáninncni egyházkerületben. (Vége.) VI. Ez utolsó fejezetben inkább csak rhapsodicus modorban kivánom még egyrő l-m á s r ó I tapasztalataimat elmondani. Lássuk először is a templomozást. Vasárnap reggel és délután rendesen és mindenütt megtartatik az istenitisztelet (délután csak imával); hétköznapokon azonban a tavaszi és nyári hónapok alatt vagy egyáltalában nincs, kivéve Kassát, a hol ép ugy mint Pesten, hétköznap csak csütörtökön tartatik istenitisztelet, vagy egyszerűen csak beharangoznak, a nélkül, hogy valaki a templomba menetelre gondolna. Másutt ismét minden áldott reggel harangoznak, s a rector a gyermekekkel be is megy a templomba, el is énekelnek egy-két zsoltárverset; de ha senki se jön, nyugodtan eltávoznak ők is, mint a kik megtették kötelességöket; abból azonban nagy lelkiismeretességet csinálnak, hogy ha valaki, legyen bár az egy öreg asszony, véletlenül a templomba jön, az istenitisztelet a maga módja szerint mindenesetre megtartassák; — ilyenkor rendesen egy iskolás gyermek szokta hírűi adni a tiszteletes urnák, hogy „jöttek", a ki is szent kötelességének tartja egy „kurta könyörgésre bemenni." Nem egy hely van azonban, hol ugy a reggeli, mint az esteli istenitisztelet minden esetben, még a nyári ivad alatt is pontosan megtartatik : „hiszen arra való a pap, hogy imádkozzék a nép helyett is." A diktálás még mindig és mindenütt tartja magát, a hol t. i. orgona nincs, sőt A t á n y o n annyira meghonosult, hogy az orgona sem tudja kiszorítani, hanem minden egyes verssor után az énekkel együtt az orgona is elhallgat s ékes tónusával a diktáló gyermek kezdi rá. Még sajátságosabb eljárást követnek Ároktő n, a hol az éneklendő zsoltárnak a számát (numerus) is kikiáltják. Mikor én ott voltam a 25. zsoltárt énekeltük. A gyermek tehát rákezdte (vontatott hangon és méltósággal) : a 25-dik zsoltár ! (Egy kis szünet után :) Első vers! (Aztán bele fog): „Szivemet hozzád emelem . . és igy tovább minden sor eléneklése után. A következő versnél megint kikiáltja : Második vers ! . . . „Utaid uram mutasd még" . . . s ezzel végződik szerepe, mert a többit aztán már nem kell diktálni. Ároktőn különben orgona is van, de már nem értem rá megkérdezni, hogyha orgonálnak (mert épen akkor nem volt otthon a kántor), szintén ezt a szokást követik-é ? valóban ideje volna már egyszer a diktálással mindenütt felhagyni. A mi az éneklést illeti, az bizony sok helytt nagyon gyarlón megy. Feltűnt előttem, hogy még a legközönségesebb zsoltár-dallamot sem tudják hibátlanul elmondani, egyik erre, másik amarra húzza. Az iskolásgyermekek éneklése valami fatalis: nem ártana, ha több gondot fordítanának az éneklés tanítására az iskolákban. Az imádságos könyvek között legelterjedtebb a Révészé, sok papnak nem is igen van más, vagy ha van, csaknem vetekedik régiségre az ó-testamentummal. Ilyen ódon könyvből én is imádkoztam egyszer, de csak az isten Őrzött, hogy el nem nevettem magamat azoknak a cikornyás és rettentő primitív alkotású mondatoknak az olvasásakor. A prédikálás s illetőleg az egész istenitisztelet a tótok között s nevezetesen az ungi egyh. megyében 4 anya- és 4 leányegyházban szláv nyelven tartatik. Különben a tót gyülekezetek lelkészei általában a mikor csak lehet — és ez dicséretökre válik — magyarul szoktak prédikálni, kivált ha megválasztatásuk után kezdenek csak a tót nyelv tanulásához ; a mi igen gyakori eset, mert hisz a pataki papnöveldében nem tanitanak tótul. A miatyánkot, a hol csak papoltam, kétszer kellett elmondani elő- és utóimával. Közbe-éneklés nincs szokásban. A hirdetések legtöbbnyire az áldás elébe jönnek. Kuriozumkép megemlítem, bár nem emlékszem tisztán rá, hogy tavaly vagy azelőtt történt-e meg velem, hogy egyszer vasárnap délelőtt a következő épületes hirdetéssel végeztem be papi functiómat: „N. N. asszony ládakulcsa elveszvén, a ki megtalálta, vigye be a parochiára." Hiába, ott az a szokás, a szokás ellen pedig csak a századik pap meri szavát felemelni. Miután liturgiáról van szó, lássuk azt is, hogy a tiszáninneni egyh. kerületben miként megy végbe a papszent e lés? Olyan szerencsés voltam ugyanis, hogy a mult évi szeptember 20-án Miskolcon tartott papszentelési ünnepélyre én is lerándulhattam Abaujból. Ezen egyházkerületben, eltérőleg más egyh. kerületek szokásától, csak minden harmadik vagy ötödik esztendőben van egyszer papszentelés, mely alkalommal csakis a már ekklézsiát kapott s abban tényleg is működő lelkészeket szokták felavatni. Tavaly 37 volt a felszenteltek száma. Az alkalmi beszédet egyike a felszentelendő fiatal lelkészeknek, Terhes Pál, rimaszombati lelkész tartotta. Utána az egyházkerület püspöke ftiszt. Kun Bertalan ur lépett a szószékre s tartalmas beszédében apostoli buzgóságra s kitartásra lelkesítette a kezdő pályatársakat, ellátván őket egyszersmind főpásztori és atyai tanácsával. Beszéde végén 3 kérdést intézett hozzájok, melyre ők igennel válaszolván, felkérte az e. kerület főjegyzőjét, hogy olvastassa fel a felszentelendők rövid életrajzát. Erre a jegyzői kar, élén a főjegyzővel, az urasztala körül foglalt helyet, s kezdődött egy olyan ceremónia, a melyet, csekély felfogásom szerint, bátran el lehetett volna hagyni. A főjegyző ugyanis enunciálja a nevet, mire az illető felavatandó lelkész felkel társai közül s addig, mig egyik Yagy másik referens jegyző a rá vonat-