Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-05-09 / 19. szám

dernek, saját tanítványaikként tekinthetik-é azokat, kik ellen e beszédek tartatnak, az más kérdés. Arra megfelelt, mint előbbi cikkemben felemlítem Heiszler, Balogh F., Dobos, s a mult évi „Prot. lapban" ha tán kissé élesen Boross M. Végül ide igtatjuk F. úrnak azon szavait, melyekkel e most boncolt cikkét bevégezte, s melyekkel engem újra zavarba hoz az ő pártállása felől alkotandó nézetemben, A modernek szájából veszi ki ugy szólván a szót, a midőn c'kkét bevógzendő, felhívja a moderneket, hogy lépjenek vissza az elhagyott alapra, igy reménylhető lévén a differeniiák békés kiegyenlitése, és ekkor igy folytatja s végzi: „Mert ha a jerusálemi gyűlésen a Szentlélek befolyása mellett, a különböző irányok a keresztyénség javára, egymással kibókithetők valának ; ily tünemény, legalább kisebb mérvben, miért ne ismétlődhetnék prot. egyházunk kebelében" ? Igazán nem értem, hogy az orthodox álláspontot védő Filó cikkének végére, hogy kerülhetett a jerusálemi gyűlésre való hivatkozás. Mert hiszen, hogy is volt csak ezen gyűlés? „Némelyek — mondja az apostol, cselek, irt könyv 15-ik fejezete, kik a farizeusoknak szerzetek közül hittek, támadtak olyak, kik azt mondják, hogy a pogányokat körül kellene mételni, ós nekik megkellene parancsolni, hogy a Mózes törvényét megtartsák." E felett versengés támadván, Jerusálemben gyűlés tartatik, melyben először is Péter ragadja meg a szót, s bár ő volt a „vódvehaladó" párt vezére, mégis a többek közt ezen szabad szellemű figyelmeztetést intézi a régi (symboluniokhoz és) szertartásokhoz konokul ragaszkodókhoz: „Miért kísértetik az istent, a tanítványok nyakába oly igát vetvén, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk?" És a gyűlés eléggé szabadelvű volt arra, hogy e szavakat megértse, hogy a pogányokból lett keresztyéneket az orthodoxia által sürgetett igája alól a törvénynek feloldja, legfeljebb ha azokat a Jakab által indítványozott két-három botránykoztatóbb szokás eltávoztatására kötelezze. Valóban nekünk is ez a legőszintébb óhajtásunk, hogy heveskedő orthodox ellenfeleink is, már akár ha a farizeusok szerzetéből való hívőket van bennök szerencsénk tisztelhetni, akár nem, — ne kísértsék az istent, ós ne vessenek a protestáns tanítványok nyakába elhordozhatlan igát. És ha ők erre készek, ón viszont a magam részéről megígérem, hogy sem vért nem jszom, sem döglött állat húsából, legalább tudva nem eszem, sem a másik két tilalom ellen nem vétek. Ha Péter apostol nem restellette „vódvehaladó" ál'áspontját megtagadni, ós a szabad szellem, s az akkori modern nézetek lobogója mellé csatlakozni, ne derogáljon ezt tenni F. úréknak sem, s higyjék meg, hogy ez tetszeni fog a szent léleknek is, nekünk is. Még egy szót. Hogy valamikóp az igaztalanság vádjával ne illettessem, kijelentem, hogy a Mária bajor anyakirályné áttérése ügyében felhozott nézeteit helyeslem, érveit eléggé nyomósaknak tartom arra, hogy én is őszintén beismerjem, hogy biz az ő áttérésének nagyon sok más oka is lehetett s nem csak a prot. orthodoxia. Másrészt azonban továbbra is fentartom azon nézetemet, hogy korunk oly irányt vett, melyben tisztázni kell az álláspontokat. A kJ

' politikai s társadalmi elveit illetőleg conservativ, az a vallási téren is önkénytelenül vonzódik a római katholicismushoz; viszont a protestántismus kell hogy teljesen kifejtse a szabadság lobogóját, hogy igy a politikai ós társadalmi liberális eszmék ós pártok biztos szövetségest kereshessenek és találhassa':ak benne. Ki kell továbbá elismerésemet jelenteni tiszta, világos, correct nyelve s irálya irányában ; a mi reá való tekintetből ugyan felesleges, mert hiszen ez róg ismeretes dolog, de teszem azért, hogy a debreceni „hittanszak" jelenlegi hallgatóit figyelmeztessem a cikk irályára, s szivemből ajánljam nekik, hogy olvassák iniuól gyakrabban Filó uruak akár ezen most emlegetett cikkét, akár egyéb irodalmi dolgozatait, ós tanuljanak tőle tisztán, világosan, az üres cifraságokat, bombastokat kerülve és mégis ékesen irni, vagy röviden szólva, tanuljanak meg tőle magyarul irni. Van okom ez ajánlatra. Az Evangy. 1. 9. és 10-dik számaiban ugyanis egy „tudósítás jelent meg a debreceni főisk. hittanszaki önképző - társulat működéséről," melynek elolvasásakor, mintha fűrészt reszeltek volna, borsódzott a hátam, s részint pirulva, részint sajnálkozva kérdeztem magamtól: hát Debrecenben, a magyarság ezen egyik legjelentékenyebb ős várában igy beszólnek, igy Írnak magyarul? Lovagiatlanságnak tartanám fiatal emberek müveit — habár azok a sajtó utján közzé tétettek is, — komolyabb bírálat alá vetni, sőt a felhozandó észrevételeim dacára is a legőszintébb örömömet, elismerésemet kell hogy nyilvánitsam részint azon buzgó munkásság s önképzés felett, melyet az illető ifjak 12 önképző-társulat kő-