Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-03-28 / 13. szám

sunk. Különben hogy mennyire tiszteli M. ur az igazmondást, Ítélje meg az olvasó közönség a fenn tett idézetekből. Azon állításom ellenkezőjének bebizonyítására, hogy a reformatiokor az egyházközségek megalakulását megelőzőleg létezett a cél, a melynek megvalósításáért első híirokonaink feladták régi vallásukat, M. ur a historicus elbeszéli röviden a protestantismusnak Erdélyben történt meghonosulása phásisait. M. ur engedelmével legyen mondva, ezt rajta kivül más is tudhatja, s én ha el nem beszéli vala is felteitem róla, hogy ő is tudja, de ezáltal még meggyőződésem szerint mit sem bizonyított, mert hogy az egész reformátio megállapított előleges cél nélkül történt volna, ez tán mégis merész állítás egy tanártól. De legyen is már elég az odiosus személyes vonatkozásokról és mellékes állításokról. Őszintén sajnálom, hogy M. ur kényszerítése folytán erdélyi ref. anyaszentegyházunknak egyik leglényegesebb kérdése személyes kérdéssé devalválódott, a mit M. ur folytathat még tetszése szerint, de nekem vele szemben a sajtó terén ez utolsó szavam. Dr. Kolozsvári Sándor. Sorakozzunk. A napi sajtó — s ez nem rosz jel — megelőzött, s közölte a bányakerület fáradhatlan főpásztorának sok tekintetben figyelemre méltó körlevelét; mindamellett felveendőnek találjuk azt egész terjedelmében is. Egyfelől mert mutatja, mily elfogulatlan amaz álláspont, melyről Dr. Szeberényi Gusztáv evang. egyházunknak irodalmilag is érvényesült szellemi mozgalmát tekinti s annak jóakaratú célzatát készségesen méltányolja. Másfelől, mert sorakozni hívja fel lelkósztársait s a tanitói kart, ama lobogó körül, melynek jelszava: magyar hazánk evangélikus hivatalnokának politikája nem lehet más mint őszintén magyar. Kétséget nem szenved, hogy a főpásztor egy égető kérdés megoldására tette meg állásánál, s kerületének sajátságos viszonyainál fogva is hivatottan a szükséges kezdeményezést, melytől méltán várjuk, hogy kifelé jóhirnevünket, befelelé pedig a kölcsönös bizalmat, nagyobb őszinteséget s ezek folytáu a kívánatos áldás .-s összmüködést eredményezendi. Faxit Deus! Im a főpásztori levél maga: Nagytiszteletü Főespercs ur, szeretett Testvéreim az Úrban! Nem írási viszketeg, mert hisz az írásból amúgy is eléggé kijut, hanem azon őszinte óhajtás, hogy „míg nappal van" egyházunknak legjobb belátásom szerint használjak, késztet a következő felszólalásra s az ebből következhető eszmecsere megindítására. Ugy tetszik nekem, mintha a komoly jövő előre vetett árnyékát látnám, s mivel az isteni kegyelem hozzájárulásával a jelenben való létünk és ténykedésünk által mi magunk készítjük elő a jövőt, szükségesnek látom, hogy tisztában legyünk helyzetüukre nézve. Ugyanis tagadhatlan, hogy egyházi közönyuyel állunk szemközt. Hogy erre nézve mi tanácsosb ? az úgynevezett reform-mozgalmat üdvözölni-e s azon férfiakhoz állni, kik ezáltal vélnek a dolgon segíteni, vagy pedig a „quieta non movere" elvnél fogva a meglevőt hűségesen ápolni; ezt nem akarom vitatni. Készségesen felteszem mind az egyik, mind a másik nézetűeknél az őszinte jó indulatot, s tagadhatlannak tartom, hogy a reform emberei általunk nem ignorálható mozgalmat fejtettek ki ekkorig is. Én bárha e pártnak tagja nem vagyok: minden kiadványát bírom és érdeklődöm irántok, nem csak, sőt tanulok is belőlök sokat. — Egyes eseteknél, melyeket reformálandókul, kikíiszöbölendőkül jeleznek tudós hitfeleink — határozottan tiltakozom kísérleteik ellen; de egészben véve üdvözlöm, mert jó irányú tevékenységüket, különösen a theologiai irodalom körül nagyrabecsülöm. De nem is ezen tér az, melyre szeretett testvéreimet az Úrban, ez alkalommal vinni kívánom. — Egy látszólag az egyháztól s felekezettől elütő tárgy az, s mégis •— szerintem — időszerű és hasznos, hogy felette gondolkodjunk s megállapodásra jussunk. A legújabb időben ugyanis oly gyanúsítással vádol tátik szerte-széllyel a mi felekezetünk, mintha mi ág hitv. evang lelkészek, s nagyrészben tanítók is, nem lennénk eléggé megbízható magyar hazafiak. — S ennek alapján a vád ós méltó boszankodás átvitetik magára egyházunkra s annak érdekeire is. — Nem pártoltatunk, nem méltányoltatunk, szóval: úgynevezett reputationk szenved, mert, — állítólag — nem működünk közre a magyar államiság erősítésében, szilárdításában. Mind ezen föltevéseket — szerintem — nem hagyhatjuk szó nélkül. — Egyházunk érdekében valónak és szükségesnek tartanám, hogy szemben azon föltevésekkel őszintén és határozottan nyilatkozzunk s ez által egyrészt elhárítsuk magunktól a gyanút; másrészt összevetett vállakkal segítsük elő a haza ós az egyház javát. Én idején valónak találnám, hogy ama föltevések ellen erélyesen ós nyilvánosan tiltakozzunk és — kiknek közülünk ez a meggyőződése — kijelentsük, hogy 1-ször az egy osztatlan magyar nemzet hívei vagyunk s eszerint 2-szor akár tótul akár németül hivataloskodunk, a ránk bízott hivek különleges politikai jelentőségéről és ténykedéséről hallani sem akarunk ; sőt inkább szóval és példával arra törekszünk, hogy a híveket — érintetlenül hagyván nyelvüket, — magyar érdekben és érzületben, mely egyszersmind a mi érdekünk és érzületünk is, vezessük ós szolgáljuk. 3-szor hogy a külön nemzetiségeket kiválólag s túlzottan sürgető és a magyarral mindenben parificálni kívánó férfiakkal, kik ezen irányt leginkább a szomszéd Csehországból, mint ugy nevezett foederalistikus eszmét átvéve hirdetik — semmi, de semmi együttességben sem állunk.