Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-03-28 / 13. szám

is visszaesve, hóditá meg a keresztyén Róma a vad pogány népek sziveit, átok és szigorú bűnbánati törvények által neveié őket erkölcsre és engedelmességre. Most jelenbetett meg Pál; az evang. egyház Pálnak a hit általi megigazulást hirdető szavaira tevé le alapját, e mellett egyszer magas szellem-szabadságra emelkedve, másszor mély szolgaságban sülyedve. Jánosról mondja a hagyomány, hogy előbb nem fog meghalni, míglen eljő az Ur. Azon egyház, melyben az ő szelleme uralg, minden más egyházat magában íog egyesitni és felölelni. Ez azon egyház, melyben a haldokló Jánossal mondani fogják : „Fiaim ! szeressétek egymást." Yalyon el fog-e jönni ezen egyház? Épületkövei már elkószitvék az idő nagy mestere által, már pattognak a szikrák a mi szétdaraboltságunk éjjelén át, távoli utakon mutatkoznak céljai. Reményünk reá van ópitve, munkánk neki szolgál. Minket, mivel ezen uj egyházat hirdetjük, ellenséges oldalról reformátoroknak szidalmaztak. Mi magunk soha nem neveztük, még kevésbé tettettük magunkat azoknak. Tudjuk, hogy vallásos reformátorok vallásos reformatori időket tételeznek fel. Wiclef és Husz mindazon lényeges negatívumokat és positivumokat magukban hordották, melyeket később Luther és Zvingli a világban meghonosítottak, de azért csak előfutók maradtak, mivel a kedvező idő hiányzott. Mi a közönyösség rettenetes átkát szét nem törhetjük, mely kortársaink százezreire, mint lidércnyomás nehezedik, napjainknak exact tudományátnem kényszerithetjük, hogy az ész világával az érzelem, a sziv vallásos melegét párosítsa. Nem teremthetjük a földből azon igehirdetőket, kiknek szava mint szélvész, mint tűzláng a hallgatókra hasson, kik mentek minden történelmi elfogultságtól, mégis kegyelettel hasznosítsák a jelen korra nézve azt, a mi a régiben Dagy és nemes és szép rejlik, kik egyszersmind új nyelvekkel hirdessék a vallás örök titkait — korunk kétkedő nemének. Mi nem hatolhatunk — ós ez az, a mi nekünk annyira fáj — az u. n. munkás osztályokhoz, mely az atheismust nyíltan jelszavává tette, melyek minden egyházban, legyen az akár milyen, a reactio eszközét, minden vallásban, legyen az még oly tiszta, még oly szabad, a papok önzését szokta látni. Nem érhetjük el, a kiket leginkább elérni szeretnénk ; nem azért, mivel tán kevélyek volnánk a munkaviselt, durva kezet megfogni, nem azért, hanem mivel bizalmuk nincs hozzánk és mivel mi nem vagyunk azon emberek, kik órtenők, bizalmukat kierőszakolni. Mi nem vagyunk Jézus, ki bűnösök ós publikanusk közt forgolódott, nem vagyunk Pál, ki értette a rabszolgák és napszámosok sziveibe uj eszméket plántálni. Ép ezért nem arrogáljuk magunknak a reformatori címet, de kötelességünket meg akarjuk tenni, és az, ki a próféta szivébe azon ígéretet teve le: Én folyamokat akarok önteni a szárazra és vizeket a kíaszottra, az tudni fogja mikor lészen itt az idő teljessége, és az uj egyházat egy uj nemzedéknek fogja adni, mely azt ma nagy szorongás, fájdalmak közt keresi. Közli: Ermel Gyula. T -A. JL l O Al. Könyvismertetés. Magyar protestáns egyházi szónoklatok. Ünnepi, alkalmi, közönséges és gyászesetekre. Irta Gyöngyösy Sámuel, nagykállói reform, lelkész, egyházmegyei tanácsbiró. Első füzet. Bolti ára 1 frt 80 kr. Miskolc, Fraenkel B. tulajdona. 1874. Nagy 8-adrét, 296. lap Szerző mint az „Imák és egyházi beszédek tára" első kötetének írója már 1862-ben hivatott munkásnak ismerteié fel magát a gyakorlati lelkészet mezején, miután az ő egyénisége, már ezen füzet munkálataiban is erőt árul el, s igen rokonszenves alakban domborodik ki. Midőn tehát a 12 éves hallgatást, a kózalatti mű közzétételében megtöri: ugy üdvözöljük, mint a kincsekkel terhelt hajót, mely a rég nem látott kikötőbe egészen váratlanul érkezik. Rokonszenvessé teszi őt mindenek felett a képzettsó nek ama szép magaslata, melyről mint általában a világ-, ugy az egyháztörténeti tényeket is, a fejlődés benső összefüggésében fogja fel, s a történet szellemének méltóságos átvonulásában ismeri fel és szemléli a gondviselés örök működését. Ő mint prédikátor, korának álláspontjára emelkedett; kegyelettel nézi a multak kincseit, de a jelen és jövő követelményeit sem hagyja figyelmen kivül. Igy történik azután, hogy müvein, a mult idők iránti kegyelet virágai között, a szebb jövőért lelkesülő kebel reménybimbói is ott zöldellenek. Jól ismeri korunk theologiai küzdelmeit is, a nélkül azonban, hogy a nagyszerű eszmeharcok csatazaja, a gyakorlati lelkész csendes munkálkodását kitűzött irányától, csak a legcsekélyebb mérvben is más útra terelné. És ez jól van igy. Mély tisztelet a modern irány harcosainak, kik a protestantismus eszméjét a dialektikus fejlődés életprocessusában fogják fel, s abban hiszik rejleni egyházunknak világ^issióját, ha e zászló alatt végezik legjobb gondolatjuk szeréuti hű munkájukat; mély tisztelet ama tábornak is melynek hivei a még mindig biztos és ingathatatlannak érzett alapról mozdulói nem akarva, vészt rettegnek az ellenfél diadalában. Hiszen egyik mint a másik, keble istenének szent ügyeért fárad s munkálkodik! s ha művelt emberhez méltólag jár el, ós az irodalmi decorumról meg nem feledkezik, jogos tért foglal el, az ellentétek egymást alakító nagy munkájának széles, sőt mondhatjuk