Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-08 / 6. szám

zást, melyben mindenre lehetett inkább idő, csak arra nem, hogy a ministeri képesség ineglötele mellett, a felekezetek által netalán formált számaránynak is elégtétessék. Nem a kormány mentegetése, nem jobb- vagy baloldaliaskodás e beszéd részemről; elleukezöleg azt akaitarn mondani, hogy az egyház ne avatkozzék a jogállam dolgaiba; ne akarjon csak legtávolabbról is hatalmas politikai contingens lenni, s e cáfolattal az általam helyesnek vélt egyházpolitika alapját kívántam megvetni, mely is a következő. Ugy áll a dolog, liogy az egyháznak, saját nyugalma, leendő boldogulhatása céljából, le kell mondani még azon politikai befolyásról is, melylyel talán eddig birt, melylyel túlságos jóakarói felruházni szerették. Én nem bánom, hordja mellén mint ecclesia militms az eddi; folytatott politikai küzdelemért nyert érdemjideit, de szerencsétlen gondolat volna tőle erejet meghaladó csatára vállalkozni s különösen opponálni az állammal, a melylyel való barátságtalan súrlódása csak kárára lehet, a melylyel való ellenkezésnél a rövidebbet csak ő húzhatja. Két fő még sohasem fért meg békésen egy korona alatt; az egyik rendesen kicsinynek találja azt s egyháznak nem lehet céJja, nincsen ideje dulakodni őt nem illető birtok felett. Nincs más üdvösebb politikája, mint megbízni az állam becsületességében, támogatni azt humánus céljainak keresztülvitelében s különösen érdemet igyekezni szerezui a jogállam előtt a nevelés- ós oktatás-ügyben tanúsított szolgálatai által. Az egyháznak ezen oldalról tanúsított jóravalósága képezheti aztán azon jogigényt, melyet ő az állam védelme, pártfogása s az általában szükséges gondoskodása iránt maga részéről formálhat. Valamint minden egyház annyit ér gyakorlati szempontból, mennyit a társadalom humánus céljainak elérésére tesz, ugy a Közpárt fogáshoz és elismeréshez is annyi joga lehet, a mennyit végzett munkája megér. Eme jogos, az osztó igazság elvéből folyó pártfogást pedig megvetni, kevélykedő szegénységből visszautasítani, hiba volt protestáns egyházunktól eddig, maga iránti bűn, nevetséges asketismus lesz ezután, mely miatt bizony rövid idő alatt megsoványodunk. Nem az a fő: hány protestáns vagy .római katholikus ül a ministeri biborszékben, hogy a netalán tévesztett számarányból mindjárt felekezeti neheztelést csináljunk, egyházpolitikánkat ilyen jelek után szabjuk; hanem igenis az, mennyi az ott ülőkben a képesség, akarat ós jellemszilárdság ; ez annyival is inkább, mert mindon jót a tehetség, akarat ós erőhiány buktat meg; s mert volt nekünk már igen kitűnő katholikus vallás- ós oktatásügyi miniszterünk is ; olyan kitűnő, hogy ha igy haladunk, utána három protestáns miniszterrel sem megyünk valami messzire. Igen; az államhoz való szíves közeledésre hajlandó, annak, a társadalom jólétét előmozdító igyekezetét támogató politika egyedül az, mely a magyarországi protestantismus jövőjót biztosithatja, sőt virágzóvá teheti. S abbahagyva az eddig gyakran folytatott farkasszemnézést, azon kellemetlen magatartást, melyet eddig tanusitottunk, mely sokban hasonlított azon mogorva hitelezőhöz, ki minden lópten-nyomon arcába vágja adósának váltóját: nekünk még egy más, igen fontos ok miatt sem szabad az állammal szivólytelen viszonyban lennünk jövőre. Minden jelek, a tett előkészületek, oda mutatnak, hogy a katholicismus rövid idő múlva erős harcot leeud kénytelen vívni a modern állammal, annak institúciói ós törekvései ellen. E harc az ultramontanismus részéről annyival is inkább kikerülhetlen, mert az ránézve fogalmi követelmény. Modem állam s a mai katholi> cismus nem állhatnak meg egymás mellett. Csak nem fogunk talán az ultramontanismushoz szegődni ?! Ezt tennők pedig nyilván, ha az állammal jól nem értenénk. A jelzett harc kimenetele, igaz, hogy bizonytalan, de annyit, ismerve a szomszéd természetét, mógis tudhatunk, hogy nekünk protestánsoknak a római egyház hatalmi emelkedése móg sohasem vált javunkra. A vele való egy kő- fuvásért, szerencsés győzelme esetén, könnyen az lehetne jutalmuuk: megalázni először az államot s aztán megsemmisíteni önbiztositás kedvéért a protestantismust! . . A nómet birodalom ismeretes egyházpolitikai küzdelme, melyről Dapsy ur is megemlékezik, amelyben egyrészről már is fóreismerhetlen az ultrámontanísmusnak általam jelzett reagálása; másrészről az állam azon törekvése, hogy az egyházat méltán megfosztani igyekszik minden politikai contingens i jelentőségétől; sőt az amerikai Egyesült Államok tényleges egyházi állapotai, hol az egyházak, igen helyesen, a társulati törvények szempontjai alá esnek, annak korlátai között mozogni tartoznak: mind bizonyság a mellett, hogy az egyháznak „állam-11*