Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-02-08 / 6. szám
elvitatni s benne Hadúr és Jézus alkudoztak volna egy zöld asztalnál. Azt igenis, tudom az egyháztörténetből, hogy bizonyos egyházi mozgalmak és események együvé esvén bizonyos politikai körülményekkel és tényezőkkel, valamint ezek módositólag, sokszor alakitólag hatottak az egyház azon kori magatartására, egyháztársadalini berendezkedésére, ugy az egyházi mozgalmak is sokszor sokat változtattak a politikai constellatiokon. De hogy az egyház szándékosan, egyenesen, közvetlenül, talán nagyhatalmi állásából származó viszketegbül, a jogállammal való liuzalkodás keclveért politikai machinatiókba ereszkedett volna valaha, azt megvallom, soha sem olvastam, s a magyar protestantismusra ilyesmit csak akkor fogott a katholicismus, mikor azt compromittálni kívánta az állam előtt. Ott vannak az 50-es évek küzdelmei, mondja talán valaki ?! Én bár szeretem egyházamat, szívós élete, szerzett dicsősége előtt sokszor hódolattal állok meg, hazudni, nagyítani nem szeretek mellette s nem hamisítanám meg kedvéért a történeti igazságot, mely egyebek közt abban is áll, hogy semini ténynek ne tulajdonítsunk nagyobb horderőt vagy érdemet, mint amennyit az valójában megérdemel. S kérdem mennyire reducálható a magyarországi patens-küzdelem társadalmi hordereje ? Igazságosan, elfogulatlanul, nagyítás nélkül bizonyára nem többre, miut annyira, hogy a protestáns egyház megtörte a jogállam azon absolutismusát, melyet az ellene, mint egyház ellen, autonómiáját illetőleg keresztül vinni megpróbált. Féltünk a felajánlott túlságos atyáskodástól, azért azt mondottuk: jövőre is csak iukább akarunk szegényen, de szabadon lélegzve élni, s ami keserűsége vau szegénységünknek, enyhitgetjük azt ezután is az öngondoskodás édességével. Annyi miaden esetre áll, hogy ha a szóban forgó időben egyéb, igen fontos, egyenesen politikai körülmények nem kényszeritik az államot irányváltoztatásra, nálunk vallott kudarcát könnyen kiheveri s régi életét bízvást tovább folytathatja, s a protestáns egyház bár sokat tett, de Bachot és Schmerlinget bizonyára nem űzte el; tehát mint politicai contingens itt sem szerepelt s magatartását nem tartom egyébnek, nem szeretem hinni másnak, mint az önvédelem becsületes harcának, és pedig maga mellett, tisztán saját céljaiért, nem számítva semmi más messzebb kiható célok elérésére. Valóban, még csak egy pár ilyen eszmét kell hangsúlyozni az egyház fogalmában, még csak egy pár ilyen jogi kérdést kell vitatni az egyháznak államhoz való viszonyában, akkor aztán, mint ezt Dapsy ur tenni látszik, a vallás szempontjából fogjuk számba venni az országgyűlési képviselői padokat; akkor aztán vallás szerint fogjuk mérlegelni a hazafiságot ; akkor aztán képesség, jóakarat helyett országos dolgokban is Urim-ot és Tummim-ot fogunk embereink mellén keresni s miudennapivá válik közöttünk a „Figyelmező" egyik cikkének a társadalmi rend ellen elkövetett lázitása, mondván: „Nem látod-e, hogy a vallási reformeszméket fönnen hirdetők azon táborhoz tartoznak, mely a haza kipótolhatlan kárára, miuden közjogi kérdés megoldásánál feltétlenül hódol a kormány akaratának ? Nem látod-e, hogy vezérférfiai, csak nem mindnyájan, azon politikai zászló alatt állanak, melynek halál sárga színével az ellenzékhez tartozó igaz protestáns ember megbékülni sohasem tud." (Pr. Egy. és isk. figyelmező. 1873. VI. füz. 264-265. 1.) Akkor aztáu mindennapivá válnak az olyféle botlások, a minőbe esik Dapsy ur akkor, mikor azon hamisan megítélt s hibásan megszemlélt körülményből, hogy m a egyetlen protestáns sincs a magyar cabinetben, a protestáns egyház lealázlatását látja, azt a jövőben követendő politikájának kiinduló pontjául jelöli meg, mondván : az a ki tudja, hogy a felelős parlamenti kormány egyik alapelve az, miszerint mindig oly férfiak hivassanak meg az egyes tárcák vezetésére a fejedelem tanácsosaiul, a kikről tudva van, hogy az országban létező legbefolyásosabb elemek bizalmát birja, az azonnal be fogja látni, hogy mily hely van kijelölve a protestáns egyház számára ma Magyarországon; s hogy mily állást foglal el az ma eddigi tekintélyes küzdelmei után" meggondolván, hogy „az 1867-iki magyar kormány tagjai közt három protestáns férfi volt, és pedig mondhatni a legbefolyásosabb tárcák birtokában." A kormánynak, egyebek közt az idők mostoha körülményei által is előidézett keserűségeit senki sem szaporította igazságtdlanabbul, mint épen Dapsy ur, kinek eme következtetésnél mindenek előtt szemet kellett hunynia az előtt, hogy maga a vallás- és közoktatásügyi tárcánál is nem egy protestáns ember van ez idő szerint; aztán tudomásul sem vette a legközelebbi kormányválságról beállott ama futkáro-