Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-01 / 5. szám

1. E tényt egyszerűen elfogadni, de azután 2. A mennyire a paedagogusoktól telik, a szirtekre ós zátonyokra figyelmeztetni az érdekelteket nyilvános megbeszélés által, és 3. Utasítást adni a történet oly felhasználására és tárgyalására, hogy az ne ártson s ha lehet használjon. E 3. pont által körülirt álláspontot foglalom én el, azt mondván, hogy csak az egyháznak állhat jogában saját népiskoláiban, a vallásos tananyagot megváltoztatni s újonnan megállapítani. A paedagogus csak tanácsadóként léphet s lépjen fel, s igyekezzék az egyházzal közösen uj tanmenet megállapítása után törekedni. És mivelhogy úgy az egyháznak, mint az iskolának egyiránt érdekükben van az élő vallásosság hü ápolása, nincs okunk kételkedni azon, hogy egyházunk szívesen meg fogja hallgatni érvelésünket, s hogy vele közösen biztosabban fogjuk a közös célt elérni mint egy oldalú önhatalmú eljárás által. Én nyereségnek fogom tekinteni, ha egyelőre csak a bibliai történetekre nézve (tehát a vall.-erk. tananyag tényleges főrészére nézve) érjük el azt, hogy a paedagogica kívánalmainak megfelelő tanmenetet állithassunk össze az egyházzal közösen. Ez, mondom, az én álláspontom. Nem úgy W. ur. ő mellőzi az élet tényeit, egy tollvonással megsemmisíti ÖL hatalmából a neki nem tetsző tananyagot, ide értve az egyház dogmáit is, nem levén hajlandó tekintetbe venni csak azt is, hogy az egyház tényleg csakugyan gazdája a saját zsebéből fen tartott iskoláknak. Az „egyhá z" szót természetesen protestáns értelembenveszem, tehát nemcsak a lelkészeket, hanem az ezekkel bár helytelenül, ellentétbe állított u. n. világiakat is értem alatta. Jól tudom, hogy lelkészeink eléggé tájékozottak a nevelészetben arra nézve, hogy a népiskolai vallás-erkölcsi tananyag megrostálásának égető szükségét ne csak érezzék, hanem mind elméleti ismereteikkel, mind gyakorlati tapasztalataikkal hozzájárulván az uj tanmenet megállapítás ához; kellő támogatásban fogják a nevelészeket részesíteni. De azt is tudom, hogy épen egyházunk önkormányzati jogánál fogva lelkészeink nem oly hatalmasak mindenütt mint W. ur, hogy a jobbat egyszerűen decretálhatnáfr; hanem, nézetem szerint szükséges előbb az egyház egyéb egyes tagjait capacitálniok, az eszmét érlelgetni, s mielőtt az megtestesülhetne a népet jobb útra vezérelni. B ánhegyi I s t vá n. BELFÖLD. Mélyen tisztelt szerkesztő ur! Becses lapjának levelezői közt egy különös egyéniség vonta magára figyelmemet a legutóbbi időben, ki nem elégszik meg azzal, hogy álnév alá rejtőzik, hanem még egy másik takarót is húz magára t. i. barátja nevében beszélget az olvasó közönséggel. Mire azonban egyátalában nem számítottam, a dupla paplanos ur csekélységemre is kiterjesztette nem érdemelt figyelmét ön becses lapjának f. é. 4-ik számában, amennyiben „komoly roszalását fejezte ki dunántul történt korteskedésszerü fellépésem felett/ ós e ráncbaszedett homlokkal tett megrovását következő két idézettel is megspékelte: „Causa patrocinio non bona peior erit" —íinterduin etiam laudarí nocet." tté Nem engedi önérzetem, hogy érdeme szerint vissza ne utasítsam ezen a nagy közönség előtt ellenem intézett hamis ráfogást. Az én fellépésem ugyanis abból állt, hogy egy általam igen ós méltán tisztelt lelkész ur, ki szerény elvonultságban, s mondhatni egyedül papi nemes hivatásának él, jó hírnevében nyilvánosan megtámadtatván, vé« delmére keltem a dunántúli nagyérdemű e. k. közönség szine előtt írásban és saját nevem alatt, tehát nyíltan és őszintén, mint becsületes emberhez illik, anélkül, hogy a superintendensválasztási kérdést, mire „Verax" ur célozni látszik, csak távolról is érintettem, vagy tárgyammal sejthetőleg is kapcsolatba hoztam volna. Tanúm erre az egyházkerület irni és olvasni tudó minden becsületes tagja, mert védő soraimat a kerület minden egyházának megküldötteta. Különös fogalma lehet „Verax" urnák a morálról. Szabad, s talán illő és kívánatos is, hogy a tiszta jellemű és szelid lelkű egyházférfiak ok nélkül sárral dobáltassanak, védelmezni pedig őket nem lovagias kötelesség, hanem korteskedésszerü fellépés, s talán utoljára még bűn is ? Az ily morál ássa alá és dönti romba előbb-utóbb egyházunk éptijetét. Nem rosz ügyet védelmeztem én, tisztelt Yerax ur, védelmem nem rontott az ügyön, melyet felkaroltam, és annyi a dicséretből sem ártott, mennyit a védelem okszerűsége hozott magával. De annak, ki engem a nyilvánosság előtt megnevezni, és nevemet korteskedésszerü fellépéssel kapcsolatba hozni és eljárásomat bélyegző idézetekkel jellemezni jónak látta, legalább is becsületbeli kötelessége lett volna valódi nevét a cikk alá bigygyeszteni. Tessék kibújni Verax urnák az álarc alól, megfelelek neki is, ha baja van velem, épen ugy mint collegájának megfeleltem, ki elég bátorsággal birt saját becses neve alatt lépni fel. A nagyérdemű egyházkerületi közönség pedig, melyet örömmel kérek fel ós ismerek el birámnak, bizonyosan nem soká fog késni igazságos ítéletével, mert aligha csordultig nem telt már béketürósének pohara. Ennyit akartam mondani „Verax" úrnak, s ha ezt becses lapjába felvenni méltóztatik, nagyon lekötelez. Kitűnő tiszteletem kifejezése mellett vagyok. Rév-Komárom. Nagyvas yári Sándor, ügyvéd. Nagytiszteletü szerkesztőség! A k.-hőgyészi ev. gyülekezet kötelességének ismeri jóltevői emlékét nem csak jegyzőkönyvileg örökíteni, hanem nyilvánosságra is hozni, hogy a ker. meleg szeretet mint nyilatkozik cselekedetben.