Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-11-15 / 46. szám

jelentését, ha absolnte veszszük. De bármilyen tökéletlen legyen is ezen osztályozási kisérlet, mégis sok századokon át kielégítőnek találták, és nem volt oly bátor philosophus, ki mást mert volna ajánlani egész Kantig. Lássuk minő történelmi helye van. Az az eszme, hogy a gondolat alakjait vizsgálják, Aristotelesnél fogamzott meg s alig eredhetetc korábban. Az előtte élt bölcsészek az ismeret eredete és természetének vizsgálatával foglalkoztak. Aristoteles kezdte kutatni a gondolat s^ükségképi alakjait. A szellem különböző fejlődését részletesen elemezni képezi tárgyát amaz értekezéseknek, melyeket logikájában egybeszedett. A mint látjuk, a bölcsészek egyik osztálya az érzékismeretet csalékonynak tartotta, máíok elienben állították, hogy az teljesen hü önmagában, de nem hatolhat be a tünemények mélyébe. Ily körülmények közt a skepticismus fenyegető alakot kezdett ölteni, melyn-k áramlatát Aristoteles is megkisérlette megállitni ily módon: elismerte, hogy az érzekek utján szet zett ismeret nem mindig biztos, de másfelől érzékeinkben megbizbatuuk az érzékletet illetőleg, mert ez mindig igaz; de minden állítás, melyet az érzékiéiről erősítünk, lehet épugy igaz, mint hibás; pl. ha egy vL.be mártott pálca eltöröttnek látszik, az érzéklet elég biztos, mert valósággal megvan. De ha az érzéklet erejénél fogva azt állítanék, hogy a pálca el van törve, állításunk hibás lenne. A tévedés tehát nem a hibls érzékletes hanem a hibás állításon alapszik. A szavak értését ő is elengedhetlennek tartotta a gondolatok megértésére s ezáltal figyelmeztetett a nyelv végtelen lazaságára, mely igen gyakran takaróul szolgál az embereknek okoskodásuk lazaságának palástolására. Egy szó önmagában közömbös, se nem igaz, se nem hibás: az igazság- vagy valótlanságnak a szavak Ítéletté alakításából kell származni. Egy gondolat se lehet téves, tévedés csak az Ítéleteknél lehetséges. Ezért van szükség a logikára, mely az erősítés tudománya, az embernek pedig a nyilt ítéletben kell keresni az igazságot vagy valótlanságot. Az itélét felosztható erősítő és tagadó ítéletekre, melyek ellentétben állanak s igy ellenmondásra vezetnek, mihelyt ugyanazon értelemben egy és ugyanazon dologról állíttatnak, péld. lehetetlen ugyanazon dolognak lenni és nem lenni egyszerre. Az ellenmondás elvét (princípium contradicfcionis) legmélyebbnek tartja, mert minden bizonyítás azon alapszik ; de mivel azt hitte, hogy a gondolat mindig megfelel a ténynek, abba a tévedésbe esett, hogy az ítéletek igazságát azonosnak tartotta a taló lét igazságával. Az Ítéleteket ily magas polcra emelve szemesebben kellett a nevekre figyelni és igy állanak elő a predicabiliak — az általános nevek ötös osztályozása, melyek nem jelentéseik különbségein, vagyis az általok együtt jegyzett tulajdonitmányokon, hanem azon különbségen alapulnak, mely az általuk megjelölt osztályok fajai közt van Valamely dologuak öt különböző osztálynevet tulaj -donithatunk: nemét — yévog — genus, faját — élőog — species különbségét — öiacpoQÚ — differentia, sajátságát — í'őiov — proprietas, esetleges tulajdonságát — — accedentia. Meg kell jegyeznünk, hogy a tulajdonitmányok nem azt fejezik ki, mi az állítmány tulajdonképi értelemben^ hanem azt, hogy mi viszonyban van az alanyhoz, melynek bizonyos esetben tulajdonítva van. Olyan nevek nincsenek, melyek kizárólag nemek, sem olyanok, melyek csak fajok vagy különbségek nevei. Ezek a szók tehát: nem, fa stb. viszonylagos kifejezések, bizonyos állitmányokra al" kaimazott nevek, melyek a viszonyt fejezik ki, ami köztök s némely adott alany közt van. Inductio és syllogismus két nagy eszköze az ő logikájának. Minden isineretnek valami mege őző meggyőződésen kell nyugodni, igy pl. az inductió már ismert részletesből indul kí, hozy conclusiora jusson ; a sylogismus némely általános elvből, hogy részleteshez érjen. De vau egy nevezetes különbség, melyet köztök tef

,t, t. i. a syllogismus általános elvei érthetőbbek önmagokban, természetűkben, míg a részletesek, honnan az inductio kiindul, felfoghatóbbak általunk. Az induciiot ép ez az érzéki közelség teszi bizonytalanná, mig a syllogismus távolabb lévén az érzéki csalódástól, önmagában ismeretes s igy bizouyos, s ópeu ez tessi az okoskodás elméletének alapjává. Mert szerinte a syllogismus egy értelmezés (enunciatio), melyben bizonyos ítéletek vannak letéve, szükséges conclusio vonva, mely különböző az ítéletektől a nélkül, hogy máe eszmét tartalmazna, mint ami az ítéletekben van, pl. „Minden rosz ember nyomorult; minden zsarnok rosz ember : (ergo) minden zsarnok nyomorult." A syllogismus elméletét követi a bizonyítás elmélete. Ha minden ismeret más előző ismeretből származik, az nem lehet más, mint egy syllogismus föltétele; a conclusio csak általánosnak alkalmazása részletesre. Tudni annyit tesz, mint ismerni az okot; a bizonyítás pedig oly syllogismust ad, mely kifejezi jelen ismeretünket, ezért szükséges, hogy mindenik tudományos syllogismus oly elveken nyugodjék, melyek igazak, primitívek s világosabbak önmagokban, mint a conclusio és magasabbak mint emez. Ezen be nem bizonyítható elvek : axiómák, hypothesisek akkor, ha önként értetnek, vagy ha valami erősítést és tagadást tételeznek föl; definitiók akkor, midőn nem terjednek túl a megbatározott dolog lényegének megmagyarázásánál, a nélkül, hogy valamit erősítenének létezésöket illetőleg. A bizonyítás sajátlagos tárgyait a részletes dolgok azon általános tulajdonitmánvai képezik, melyek azokká teszik a mik és amelyeket nekik tulajdonithatunk. Különböző dolog tudni, hogy egy dolog igy van, ós tudni, hogy miért van igy vagy amúgy. Innen van a bizonyítások két neme: a) az ok bizonyítása az okozat megfontolásából (tov ón), b) az okozat bizonyítása azok jelenlétéből (-TOV ŐÍOTL). Ezek főpontjai Aristoteles logikájának, melynek nem volt elődje s épen ezért jogosan hivja fel munkája végén az utókort, hogy legyen elnéző müve tökéletlensége iránt