Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-25 / 43. szám
Méltó függeléket képez a fentebbi cikkhez a „Prot. Kirch.Zeit." legközelebbi (octob. 17-iki) számának „a wattenhofeni áttérés" cim alatt hozott egyik vezércikke, mely Bajorországból octóber 13-áról keltezve, igy hangzik : „A bajor özvegy királynénak Máriának a kathol. egyházba való áttérése, mely tegnap (octob. 12.) mint az elhalt király 2-ik Miksa nevenapján Hobenschwangau közelében a wattenhofeni katholikus egyházban valósággal megtörtónt, fájdalmasan hatott a bajorországi protestánsokra. Oly rettenetes meglepetést okozott ezen lépés hire az egész országban, hogy midőn a hírlapok azt már mint megtörtónt tóuyt hirdették is, nagyon sokan álmélkodva kérdók önmagoktól s másoktól : „lehetséges é ez" ? Mint mondják az öreg dr. Burger, a müncheni főegyháztanács tagja, ki az áttért királynénak hosszú időn át lelkiatyja volt, mélyen megilletődve panaszkodott, hogy a Münchenben közelebb dühöngött járvány erős rohama ellenében megsegítette őt isten, de talán csak azért, hogy ezen legsúlyosabb csapást is átélje. Habár ezen áttérésnek nincs is semmi különös politikai jelentősége, de hogy épen most, a midőn Róma ós a német birodalom között oly elkeseredett harc fejlődött ki, mely harcnak a fősulya a protestantismus előbástyáj ára, a protestáns Poroszországra esik, hogy épen egy ily pillanatban egy porosz királyi házból származó hercegnő, ezen uralkodóház hagyományaihoz hütelenné tudott lenni, s képes volt a halálos ellenség táborába átpártolni, ez kétségkívül mind a két táborban oly erkölcsi benyomást teend, melynek nyomai nem egy könnyen fognak eltűnni. Mert habár ezen esemény a bajorországi protest. egyház helyzetóre nem leend — istennek hála — a legcsekélyebb befolyással sem, de hogy azon nő, ki a bajor protestánsok előtt évek hosszú során át mint a protestáns nőiesség valódi póldánykópe a legnagyobb tiszteletben állott, hogy az most élete vége feló keble nyugalmát, s hajlott kora vigaszát azon egyház ölében hitte feltalálhatni, melynek szolgái a protestantisniust, a királyné őseinek, önnön ifjúságának, uralkodási korszakának vallását mint antikeresztyónsóget elitélték s elátkozták, ez az ő egykori protest. alattvalóira nézve egy oly keserű tapasztalat, mely még jó idő múlva is ezer ós ezer kebelben fájdalmas utórezgóst okozand. Mi bajorok, mióta hazánk a királyságok sorába lépett, megszok ván, hogy a katholikus király oldalán protestáns fejedelemnőt lássunk, jelképeként s zálogaként mintegy a két fő vallásfelekezethez tartozó hívek békés együttélésének, — évek óta sovárogva várjuk fiatal fejedelmünk nősülósót, s mi prot. alattvalók önként értve azt óhajtanók, hogy az, ki majdan országunk anyjává leend, az eddigi hagyományokhoz híven, valamelyik evangelikus fejedelmi ház sarja, s protest. egyházunknak ékessége legyen. Ám de ha ma vagy holnap teljesülend is ezen óhajtásunk, nem fognak-e ezen mostani napok azon különben örvendetes eseményre is sötét árnyékot vetni? ... Számos szabadelvű lapban, sőt még a kevésbá liberális körökben is eléggé világosan kimondották, hogy a királyné ezen áttérése, és a mi bajor protest. egyházunkban uralkodó egyházi irány között kétségtelenül felismerhető a benső összefüggés. A „Süddeut. Reichsport" visszautasította ugyan szokott gorombaságával ezen vádat, de természetesen a nélkül, hogy fáradságot vett volna magának ezenöszszefüggós lehetetlenségének kimutatására. S valóban senki sem leend oly balgatag, hogy ezen eseményért Harleszt, vagyBurgert, vagyRodd elelkószt, vagy a mi bajor luther. egyházunk valamelyik más korifeusát egyenesen felelőssé tegye, vagy hogy azt csak távolról is feltételezze, hogy ezek minden rendelkezésük alatt álló eszközzel ne igyekeztek volna a fejedelemnőt ezen lépéstől visszatartóztatni. Oh bizonyára a jelen óv octóber 12-dike szomorú nap volt s az marad reájuk nézve, mert oly mélyen megalázó tapasztalatot, a minőben most részük volt, rég idő óta, de talán móg soha sem kellett tenniök. Másfelől azonban méltó joggal kérdezhetjük, hogy azon irány, melyet a mi magas állású egyházférfiaink teremtettek s képviselnek, nem a római katholikus főoltár lópcsőinól vógződik-ó, s hogy azon irányról, az általok bizonyos modorban képzett s vezérelt kedélyek nem könnyen sodortatnak-e oda, hova most az anyakirálynét láttuk sodortatni? Mert ne feledjük, hogy vannak nemcsak következetes szellemek, de vannak következetes kedélyek is; és ha valaki e sikamlós lejtőre vezettetett, s felóbresztetett, kifejlesztetett keblében a szabad vizsgálódás által meg nem csorbitható, módosítást nem szenvedhető örök érvényű hitcikkek, és a feltétlen egyházi tekintély után való vágy — pedig a mi úgynevezett „lutheránusságunknak" ez az eszményképe, vagy legalább cólja s végpontja, — akkor 95*