Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-09-27 / 39. szám

a szűk időbea tett osztogatásra volt elfogadó elég. Egy szóval, midőn a választásra került a sor, kitűnt, hogy több volt a kinek kenyér kellett, mint a kinek legelő, olyan pedig a kinek pap kellett volna, egy lelkes lelkész, aki azon rendetlen népet rendben tartsa, egy sem volt, mert akit érdemeikért ajánlgattak, hallani sem akartak rólok. Ezeket mind igen jól tudták itt mindenütt, s utálattal fordult el tőle minden; megérdemli, hogy nagyobb körben tudják, s ugyanezt tegyék. Szomorú jelenségek ezek egyházunk terén, s az illetőknek minden módon akadályozni kell, sajtóban ugy, mint a gyüléstermekben, annak tovább terjedését, hogy a rút korteskedés hulláma, mint itt történt, az azt előidézőnek fején csapjon át; inkább veszszen el egy fa, mint egy erdő. Egy másik tárgy volt még, melyet emlités nélkül nem hagyhatok t. i a tornai egyház-megyében a vándorgyűlések megszüntetése, vagy annak állandósításának kérdése, mely az evégre kiküldött bizottság jelentése alapján megmaradt továbbra is vándorgyűlésnek, s a gyűlés állandósítását indítványozó terve ellenvéleményével elesett. Szerény nézetem szerint is, kivált ha a gyűlések ily formán tartatnak mint B.-Vendégiben, t. i. a gyűlés a templomban és nem a paplakon, ugy a vándorgyűlések e tartása ellen felhozott érveknek nagyrésze elenyészik; nevezetesen elenyészik az a sok időt és fáradságot igénylő asztal-átváltoztatás, melynek, ha a gyülésgaz étkezéssel egy helyen történik, fehérről zölddé és megfordítva legalább négyszer át kell változni. Nem hallgathatom még el t. segéd-gondnokunk Lovász Miklós urnák e gyűlés tartásakor is, mint máskor, tanúsított házigazdai szívességét, midőn mint helybeli lakos saját házánál a gyűlés összes tagjait, annak egész folyama alatt, tiszta magyar szívességgel látta el, mi által a b.-vendégi egyházat tetemes költségtől menté meg, miért megérdemli a nyilvános köszönetet. Benkő Gáspár, b.-vendégi ref. lelkész, s e,-m. t. jegyző. / Észrevétel a tiszáninneni ref. e.-keriileti gyűlés jegyzőkönyve 17-ik pontjára. E pont szól a lelkészözvegyek és árvák kegydijazásáról. Előzőleg ugyanis egy küldöttség azon kérdéssel foglalkozott, valyon a lelkész-özvegyek s árvák mennyi ideig élvezzék azon egyház jövedelmét, melyben az elhunyt lelkész működött? A küldöttség! javaslat azon naptól számit egy évet, melyen a halálozás történt; de az egyházkerület ugy találja, „miként e szabály a kivitelnél," főleg az egyház érdeke szempontjából „sok eshetőségnek van kitéve." Szerintem is igaza van. E mellett a nagy bajon igen kis mérvben lenne segítve. Ez ok indít arra, hogy a következő indítványt tegyem : „Készítsen a bizottság olyan nyugintézeti tervet mely ugy az árván maradt család, mint a magas korra 60—70 évre jutott, s tehetetlenné lett lelkészek számára állásuknak megfelelő nyugdijat biztosítson.4' Ugy-vagyok meggyőződve, minként egy ilyen nagyobb szabású nyugintézet létrehozását ma már indokolni sem kell. 12—24 legfőlebb 36 frt. segély mai nap alig több a semminél, pedig e.-kerületünk özvegyei s áivái ily arányban kapják a segedelmet. Hát az, a ki a tehetetlenség időszakára jut, mikor sem a hivatal sem a hivatalnok többé nem kedves, sőt egyik a másiknak kínzója, mit tegyen ? Tartson segédet, mondja valaki. De jelen viszonyaink közt erre nem számolhatunk. Általánosan tudva van, hogy menyire megfogyott a lelkészjelöltek száma, sőt, ha jól emlékezem, e lapokban volt közölve, miként egyik prot. collegiumbau ez évben a lelkészjelöltek száma négy. E bajon is egy ilyen nyugintézet segíteni fogna, ha az ifjú remélheti, miként elgyengülése vagy elhalása esetében családja két-háromszáz frt. nyugdíjban részesülend. Ekkor a kegy-év kérdését az egyházak érdeke szempontjából is méltányosabban lehet megoldani. Kezdve a bányamunkásoktól , föl a legmagasabb állambivatalokig, minden hivatalos testületnek megvan ez idő szerint hozzá illő s méltó nyugintézete, — egyedül mi akarjuk 2—4—6 ftnyi segélylyel a magunk s családunk jövőjét biztosítani. Hallom az ellenvetést: nincs alap, melyből nagyobbszeríi gyámintézetet állithassunk. Nincs, m?rfc nem is kisérlettük meg előteremteni. Jó, hogy a boldogemlékü Szemere Bertalan megalapította mostan özvegy árvatárunkat, különben talán még most is csak hírből ismernénk; s mit tettünk azóta ez intézet erősbitésére ? Nagyon keveset; pedig sokat tehetnénk, ha: 1-Ör magunkat megadóztatnánk, nem a mostani 2—4 — 6 ft. rovat erejeig, hanem oly összegig, a milyet egy nagyobb segélytár létesítése megkíván, ha : 2-or a f. t. e.-kerületet megkérnénk, hogy az ugy nevezett hollandiai gyámtárt, mely különben is az egyházi szolgák tulajdona, mert az ő segélyezésükre küldetett, méltóztassék e gyámintézetnek átadni, mely összeg 3-or a mostani özvegy-árvatár s szűkösi pénztárral gyütt igen szép alap leendne; ha: 4-er az egyházak hozzájárulását is kieszközölnénk A községi jegyzők nyugÍDtézetét kirovás szerint segélyzik a községek, azt hiszem, nem lenne méltánytalan dolog, ha az egyházak is hozzájárulnának a lelkészi nyugintézet létrehozásához. 5-ör az állami subventionak is bizonyos részét lehetne e célra fordítani évenként. Szóval, ha akarjuk, egy ilyen nagyobb nyugintézet létrehozását, természetesen áldozattal, mert e nélkül ma mi sem történhetik — eszközölhetjük. Engedje meg a küldöttség, hogy ezen indítványt figyelmébe ajáuljam. Bornemisza József, ref. lelkész. Egy igen ritka halálozási s tán még ritkább temetkezési példa. Fehér megyében, gróf Zichy Pál urnák felső körtvélesi birtokán m. hó 11-én halt meg egy vegyes házasságban 12 évet szeretetben s bé-