Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-09-27 / 39. szám

kében töltött keresztyén házaspár. A f ;rj, 38 éves, ref. s a nő 35 éves, r. kath. voli. A férj ki több évek óta sinlődöző s egy év óta többnyire ágyban fekvőbeteg volt, hat órával élte tul, szeretett nejét, az ő hosszú betegeskedósének hű ápoláját, ki alig pár hétig tartott sulyosb fájdalmai után, a megnevezett napon reggeli 8, a hosszasan kiszenvedett férj pedig ugyanaz napon d. u. 2 órakor dült a halál hidegen ölelő karjai közé. Ritka példája a halálozásnak! De a milyen ritka ez, ép oly, vagy tán még ritkább példája a temetkezésnek az, melyben a földiektől együtt megvált gyermektelen házaspár részesittetett. Ugyanis nevezett halálozási hely — mint számos cseledekből s egy a korral minden tekintetben haladó gazdatisztből s ennek családjából álló leányegyház, mind a r. katholikusok mind a reformátusok részéről, a Sárbogárd • tinódi anyaegyházakhoz tartozván, — miután e ritka halálozási eset az illető mindkét lelkészeknek bejelentetett, ezek legott akképen nyilatkoztak a halottakat bejelentett egyén előtt, hogy az együtt meghalt vegyes házas párnak együtt s egy gyász alkalommal fogják megadni mindenik a maga egyházi szokása szerint a végtisztességet. S ugy is lett; a halottas háznál előbb a r. kath. lelkész az előbb meghalt nő felett végezvén éneklő mesterével együtt a szokásos szertartást, éneklé a reform. iskolatanitó az alkalmi éneket, s majd a reform, lelkész mondá az alkalmazott halotti imát és gyászbeszédet Kuth 1, 16—17 alapján, s ezzel végezve levén mindkét megholtakra nézve, mindkét hitfelekezetüeknél szokásban levő halotti szertartás a háznál: a két lelkész népes gyászsereg kíséretében együtt indult s egymás mellett ment az egymás mellett hozott két koporsó előtt a temetőbe, s a két tanitó egynást fölváltva, együtt énekeié most a r. kath. majd a reform, halotti énekeket útközben a temetőig. S itt, miután mindkét koporsót a két egymás mellett számukra nyitott sirokba letétettek, — elébb ismét a r. kath. majd a reform, lelkész adván végső áldást a megholtakra, s az illető tanitók is együtt elénekelvén a r. kath. s azután a ref. sirbatételkori énekeiket, ezzel vége lőn az egymással 12 éven át az élet örömeit együtt élvezett, a szenvedéseket együtt kiállott s végre halálhideg ölelései közé is együtt jutott igazán hív házaspár ugyanazon egy órában, egy gyász alkalommal történt igen ritka, mondhatni kedves magyar hazánkban bizonyos tekintetben tán példátlan eltemettetésének. U. L. Külföldi egyház és iskola. Rokonszenv nyilatkozata a külföldről. A hazai protestáns egyház ujabbkori legnehezebb napjaiban, a pátens-világban minden, de minden ellenünk fordult. Itthon az igaz, hogy egy szóra fölállott az egész egyház szent joga védelmére, voltak kitűnő szószólóink is: de odakint, a viszonyainkat egyátalában nem ismerő külföld csak másolta az ellenünk Bécsben irt cikkeket, smint ilyenkor szokott lenni, a ránk vetett nyilakat átvették ugy amint voltak, csak hogy mérges szószaporitással tüzesitették meg. Alig volt párja azon embernek, ki szemben az európai s kivált a német sajtó magatartásával, éppen mert ismerte viszonyainkat, mellénk állott, egész lélekkel védve igaz ügyünket. Ez a tiszteletreméltó férfiú: Kradolfer H., jelenleg brémai lelkész, bajainkban részvevő barát, ki most, az idők jobbrafordnltával ismét fölemeli nyomós szivát, hogy végrevalahára adjon már a német sajtó is egy rokonszenves hangot a magyar viszonyokról, hogy elismerje azt, ami benünk elismerésreméltó. „Unsere Freunde in Ungarn" cimü cikket irt a Brémában megjelenő „Deutsches Protestantenblatt-ba, mely cikk gyöngyörü szinben tünteti föl az iró részrehajlatlaneágát és viszonyaink mély ismeretét tanúsítja Kradolfer urnák különös örömére szolgál a magyar protestáns mozgalomról egyet-mást nyilvánosságra hozni, melyhez az anyagot egy, a mult évben Budapesten megjelent könyv: „Der uugariscbe Protestantenverein, seine Entstehung und seine Wirksamkeit" szolgáltatja számára. Ezen ki'ünő könyvecskében — írja — számos ismerős névvel találkozom, melyek kellemes és érdekes visszaemlékezést költenek bennem azon tanulmányi útra, melyet 1860 nyarán Magyar-és Erdélyországban tettem. Emlités tétetik e könyvben már a negyvenes években megkezdődött szabadelvű mozgalomról, midőn a későbbi ág. és h. h. superintendensek Székács J. és Török Pál, akkor pesti lelkészek, a két testvér egyház közti közeledést elősegiteni törekedtek, A mozgalomban részt vett államférfiak és hazafiak közt fölemlítve találom Mikó és Te leky grófokat, akiknek Erdélyben különös pártfogásukba voltam ajánlva, ugy szintén az elébbeni magyar á.lamkancellárt, báró Yayt, az én kedves házigazdámat Tokaj gyönyörű \idékén. A nevezetes egyházi férfiak közül ott látom Kun Bertalant, a tiszai ref. superintendentia püspökét, s visszagondolok a reform ügyére nézve határozottan üdvös működésére és arra a predikatiójára, melynek szövege az volt, hogy : „adjátok meg a császárnak ami a császáré és az istennek, ami az istené", s melyet én tőle az osztrák kormánynyal történt összetűzés idejében (1860.) hallottam. E predikatió ereje, határozottsága és bátorsága a hallgatóság kedélyét annyira felgyújtotta, aminőt még isteni tisztelet alkalmával sohasem tapasztaltam. A debreceni iskola fejéről ellenben elidegenitő dolgokat hallok ; R é v é s z I m r e, aki előttem egykor mint második Bullinger tűnt föl, Pálból Saullá lett, s én nem győzök eléggé csudálkozni ezen egykor valódi Zwingli érzelmű férfiú változásán. A régebbi nemzedékből mint régi ösmerősömmel találkozom Édes kiérdemült esperessel, aki, engem magvas latinságával nem egyszer kivetett a nyeregből. De különösen élénken áll előttem a magyar Lang Henrik képe, kit ott Bal la gi Mórnak neveznek, ki a theologia tanára Pesten és a szabadelvű irány magyar organumának kiadója. Mint Nicodemus, elővigyázatból éjjel tértem be hozzá, mivel éppen akkor egyházi