Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-09-13 / 37. szám

kifejezi, a lehető legáltalánosabb, annyira, hogy valamennyi ima, mit eddig megirtak, és meg fognak irni, csak köiiilirása, kibővítése ez egyetlennek s épen azért mindenüvé inkább illik, csak nem oda, a hol mi azt fölhasználjuk. De hát a predikátiótól, mint különöstől, a leszállás az általánosba, talán jobb rendben történik meg? Ugy áll a dolog, hogy mikor az utóimát s az után megint az uri imát elmondjuk, e két actus által már az általánosig jutottunk el, s aztán bolyongani kezdünk; hirdetések, megálaás és más efélék által már mindenféle tárgyakon és vidékeken meghordjuk hallgatóinkat s miután következik egy elkésett viszhang, a különöshez való visszatérés, a predikátióhoz alkalmazott vers eléneklése, egy eddig megakasztott érütés az istenitisztelet organismusában. Igazán, akármerre tekintek, mindenütt bizonytalanság, mindenütt egyöntetűség hiánya, mindenütt Ízetlenség kisebb-nagyobb mértékben! Biztos megállapodás-e az, hogy néhol a hétköznapi istenitisztelet reggel és este szorgalmasan megtartatik, másutt a bizonyos nap reggeli óráira szorítkozik; néhol a poenitencialis előkészületek két hétig, másutt egyig sőt három napig tartanak ? Hiszen ez mind szorosan összefügg az istenitisztelet és az urvacsorára való előkészületek szükségének dogmatikus kérdésével?! Elvszerüség-e, hogy mi a paplakon is keresztelünk, mikor az actus csak vagy gyülekezeti vagy családi actus lehet mindenféle theologus szerint? Vagy elvszerüség-e az, hogy ha a keresztelés templomban történik; abban a gyülekezet majdnem egészen csak néző, passiv közönség ; holott protestáns istenitiszteletben nem szabad oly actusnak előfordulnia, melyben annak egy része ilyen szerepre van kárhoztatva?! Egység, biztos megállapodás, elvszerüség sőt izlés-e az, hogy az urvacsorázásnál némely teendők néhol a szószékben végeztetnek el ; hogy épen a nyilvános gyónás kérdéseinek számában és minőségében eliérünk egymástól ; hogy egy szentirásbeli üelyet, merészen exegetálva, egy első, aristoki atikus asztalt alkalmazunk, hogy az urasztalára pénzt rakunk, belőle a papnak két font hus árát kiadunk: mikor a mi egy actushoz tartozik, annak egy helyen kell végbe mennie; mikor a nyilvános gyónás, épen orthodox felfogás szerint oly lényeges dolog; mikor az úrvacsora a szeretet és testvéries egyesülés vendégsége?! Végre, hogy egyebeket ne említsek, izlésteljes éneklés-e az, a mit mi teszünk, a mivel mi halottainkat az utcán, azok nyugalmát zavarva, a közcsendet háborítva meghurcoljuk ; vagy az a búcsúztató, melylyel őket compromittáljuk; s mi azt, amit e tekintetben a megváltoztatásra, az izlés dolgában eddigelé tettünk ?! . . . Igv levén a dolog, nem olyan merés7, olyan alaptalan azon ítélet, melyet én isteni tiszteletünkre nézve bírálatomban mondottam, s nem olyan példánysze.rü azon egység és elvszerüség, melylyel Filó ellenemben föllép; egyházunkban valláserkölcsi elvek lételét én sem tagadom, de azért azt állítom ujolag, hogy ezen elvek az isteni tiszteletben nem bírnak eléggé törvényszerűen nyilatkozni; vérkeringésünk meg vau, de az rendetlen, akadozó s a maga útjára kellene igazitanunk. Nem tartja, ezek után, helyesnek és jogosnak Filó azt, hogy én Tóth Mihály Liturgikájától „uj eget" vártam ? hasonlat nélkül szólva : vártam annak kimutatását, minő alapokon szervezhető egy észszerű, a lélektani és szépészeti kívánalmaknak megfelelő istenitisztelet ? Nem helyes és j ogos ez, mert egy theol. szeminárium számára irt Liturgikának ez nem lehet feladata ; mert annak 'a „meglevő ég" tüneményeit kell alaposan és rendszeresen megismertetni. Ezt pedig Tóth. M. munkája megteszi; e részben fejtegetett elvét ő helyesnek találja. Azt, hogy mit tart valaki tudománynak, minő igényekkel lép fel valamely tudományos munka iránt, egészen egyéni felfogás és izlés dolga levén, e ponton nem is vitatkoznám Filóval, ha tekintélyre nem hivatkozott volna velem szemben. Ezt tevén, szükséges megtekintenünk, melyikünk felfogása áll közelebb az igazsághoz, a több szem többet lát féle bizonyossághoz, s igy az ilyen dologban is oly sokat érő objectivitáshoz. Először is igen szeretném, ha a külföldi liturgikai irodalmi termékek közül csak egyet is megnevezne Filó olyat, mely a Tóth Mihály féle modorban, egyenesen az itt sürgetett szemináriumi célokért, a gyakorlati lelkészetben való abrichtolás kedveért íratott volua ; azzal a „meglevő éggel", az „ordo agendi"-vel foglalkoznék. Határozottan állíthatom, hogy Filó itt kifejezett óhajtásomnak nem fog tudni eleget tenni. S mi ennek az oka ? Nem más, mint az, hogy a Liturgika külföldi szerzők felfogása szerint is ugyancsak magasban, egy „ujabb égben" járó tudomány ; nem azzal a kérdéssel foglalkozik: milyen a mostani istenitisztelet képe? hanem azzal, milyennek kell anrak lennie ; a mi most igy van, miért van igy, s a mi most roszul van, mi oknál fogva mondhatjuk, hogy az nem jól van? A szemináriumi szükségleteknek a lelkész-irodai tudnivalóknak ott ugy tesznek eleget, hogy mint ezt Florey és mások is tevék, a tudomány értékére való igények nélkül, „Tanácsadókat" „Kalauzokat" irnak a leendő gyakorlati lelkészek számára s meghagyják a liturgikát annak, a mi ; a gyakorlati theologia legelvontabb, legmélyebb s épen azért legnehezebb ágának. (L. Pfarramtlicher Rathgeber von Róbert Florey II. Bd.Leipzig, 1863.) Stand-1 i n óta a tudomány érdekei bizonyosan terjeszkedtek, igényei megnőttek, ambitiói magasultak, de már ő is oda tűzte ki a liturgikának célját, a hol igy kellett róla nyilatkoznia: „Es gibt eine philosophische Theorie der Liturgik, welche erforscht, w.zu gottesdienstliche Handlungen und Gebrauche erforderlich sind, vi ie das Bedürfniss derselben entstehe, wie sie Ideen und heilige Begebenheiten analóg ausdrücken, darstellen, vergegenwártigen, wie sie beschaffen sein milssen, um religiöse Gedanken. Rübrungen, Gefühle zu erregen und zu nahren . . . Si nimmt ihre Principi3n aus der Psychologie, aus der philosophischen Symbolik und Kunstlehre" (Standlin: Lehrbuch der Encyklopadie. Methodologie und Geschichte der theol. Wissenschaften. Hanov. 1821. 381 lap). Aztán