Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-08-30 / 35. szám

sőt egyenesen hibás állításokra is ragadtatik, ezek után, indokolásul szól azon állításokról és kifogásokról, melyeket a vitatott műre nézve velem együtt ő is oszt; majd másodszor azokról, melyekben velem már csak egy bizonyos fokig érthet egyet; aztán felemlíti harmadszor szerző munkájának némely oly hiányait, melyekről bírálatomban nincsen említés s végre negyedszer sorra veszi állításaimat és kifogásaimat melyeket egyenesen alaptalanoknak tekint s ezek nyomán körvonalozza aztán némely fontosabb liturgicai kérdések feletti nézetét." Az előbeszédre nézve, dacára annak, hogy a benne kifejezett türelmiparancsot én is tisztelem, a hadakozó felek közt megvont önmérséklési korlátokat én is méltányosoknak tartom, lehetetlen azon észrevételemet elhallgatnom, hogy az egész kölcsönös engedékenység szine alatt, csak az egyik fél szépszerivel való rászedésére van szépen kigondolva és odaállítva nagyon kivehető a kenetteljes beszédből, a jóiiü morális leckéből az a nem rosz számítás, hogy hát te ellenfél ugyancsak mérsékeld magadat, tiszteljed az ón eltérő gondolkozásmódoina és álláspontomat; folyvást arra legyen gondod, hogy mikor nekem akarsz valamit szememre vetni, el ne felejtkezzél önmagad megbirálásának disciplinájáról, a szigorú önkorbácsolásról ; ne legyen arra gondod, én milyen vagyok, minő fogyatkozásaim vannak, hová vágok, hogy ócsárollak ; ketten nem forgathatjuk komolyan a fegyvert, te tedd le azt önmérsóklésből, én szépen összevagdallak, megsemmisitlek — türelemből. Bizony derék volna a kölcsönös mérkőzésnek és capacitatiónak az a módja, hogy mi itt az ellentáborban szigorú lelkiismeretességgel alkalmazzuk magunkra nézve az önbírálat disciplináját", hozzá ráadásul kapjuk jóakaróinktól az „egyházfelforgató" megtisztelő nevezetet is, s emellé, aztán még álljunk be a másik fél panegiristai közé is s ne legyen más teendőnk mint az, hogy hirdessük ország-világ előtt: minő derék, minő tökéletes, minő egyedül üdvözítő az a másik nézet, minő kétségbehozhatlan ezen táborhoz tartozó férfiak munkájának „sajátképeni, független, önmagában való értéke." Hát látunk mi erre példát azoktól, kik tőlünk ezt kívánják, kik belőlünk ilyen jó keresztyéneket kívánnak formálni ? Hát Filó Lajos megtartotta azt, mit nekem hibául ró fel; mikor kétszer is ki nem kért sajnálatát fejezi ki a felett, hogy itt már meddig juthasson el a deismusnak vagy materialismusnak lejtőjén s hogy ő milyen jól érzi magát azon magaslaton, azaz vízszintes egyenesen, melytől én azért félek, mert ég és föld között vau, mert oly magasan van, hogy nincs körülte oly levegő, mely oly arányban volna vegyítve hogy mostani emberi constructiómmal megélhetnék benne; mert nem állhatok oly vallásos nézet mellé, mely a földön nem engedi az embert járni, annak alacsonysága, az égbe pedig nem emelheti fel, annak magassága miatt. Ha az ellenfél nem fogja magát annyira szeretni, minket pedig annyira gyűlölni; ha ebből kifolyólag nem fogja magát annyira magasztalni, minket pedig annyira gyalázni ; ha elismeri saját javítani való gyöngeségeit s nem tagadja meg tőlünk a létezés jogosultságát; ha amit most nem tesz, jövőre hajlandónak mutatkozik elhinni, hogy mi is az egyház javát és virágzását óhajtjuk: akkor az eltérő nézetek találkozásánál, azok tisztázásánál szem előtt tartandó s Filó által megvont elvek, nem bánom, ellenőriztessenek, tartassanak meg szigorúan ; áthágóját bélyegezze meg a sajtó kérlelhetlenül, de mig ez be nem következik, addig egymásnak nincs mit szemünkre vetni irodalmi morál dolgában ; addig a Filó által nekem tulajdonított bün bizonyára nem az én találmányom, hanem olyan, melynek bünszerzési súlya nagy mértékben épen másokra esik; addig az élőbeszédben általa megirt dolgok olyanok, melyek szépen vannak ugyan gondolva és mondva, szivemre is igyekszem venni, amennyire lehet, de hát akár hányszor végig olvasom, mindig arra az eredményre jutok, amire Filó az én bírálatomnál: „már hogy az ellenfél viselt dolgain ilyen szellem vonulna át, erről többszöri vizsgálódásom sem győzött meg." . . Te tanitasz másokat és nem tanítod magadat, te dicsekszel a törvénynyel, holott magad e törvény áthágásával káromlod az urat, (Róma II. 21,23.) addig a theologiai tudományok mezején is jogos azon bírálati modor, mely a „principiis obsta" elvéből, épen az álláspont ostromlására fordítja minden erejét s mint én tettem valamely műnél folyvást azt tartja szem előtt, mennyitér az azon álláspontról tekintve, melyet én helyesnek tartok magam részéről ? Nem jogos kiváiság az, hogy ón legyek engedékeny, én adjak kedvezményeket, én nézzek más szemüveget, mint a minővel látok ; hanem az igazság földerítése ugy lehetséges, ha én elmondom a magamét a magam szempontjából s egy másik, ha tetszik, ha az igazság iránt érdeklődik, szintén a magáéból, mely az enyémmel épen elLnkező s egymáséval egyező lehet; s bizony elég szégyen az, hogy mig a „Figyelmező"-nek bő terjedelme van arra, bogy mások háza körül seperjen, Alföldi Lajos úrtól, „irodalmi szemléket" fogadjon el, addig agyon hallgat oly irodalmi jelenséget, mely épen érdekeit mozdítja elő, mely, mint most ellenemben állíttatik, ilyen meg amolyan értékes, s hogy aközt az Alföldi Lajos ur által feltalált s vele együtt „tudománynyal foglalkozó, éjjel nappal búvárkodó, anyöszörgéssel ásitozássa 1, adomákkal, néha szitkozódással s más efélékkel tanitó" professorokat felülmúló igazhitű sok pap között nem akadt egy, ki az ilyen ritka munkájához, felkérés nélkül, hozzá szóljon, hanem most, mikor már egymás párton levő ember elmondta nézetét, meg van az óbégatás, szitkozódás, most már concurrál a prókátori természet, most már az én bírálatom ilyen meg amolyan „ephemer, nem csak. hanem általam a modernek harca az orthodoxok ellen, a tanárok és papok harcává vált, én az egész kötekedést kerestem ; azon rendkívül örülök, amint ezt egy Debrecenbe irott levelemben ki is fejeztem, tudtul adván, hogy célom épen az, hogy ott személyem felől kedvezőleg ne vélekedjenek," amint ezt Alföldi Lajos ur határozott tudomás alapján irja, 80