Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-08-02 / 31. szám

A Rómában éledő ellenszenv a keresztyének ellen elterjedt Kis-Ázsiában is. Indiában a sadduceusok s a templomi aristrokratia gyűjtött fenyegető vészt a ker. egyházra. Ezen idő tájban — 62 — terjedt el Jakab ap. neve alatt egy levél; szerzője nem bizonyos, Jakab nehezen volt, mintán görögül alig tudott. A levél iránya egy zsidó rabbira emlékeztet, ki Pálnak ellensége. Renan Jakab levelének ismertetésénél döbbentő vonásokkal rajzolja a jerusalemi viszonyokat. Erkölcstelenség, lút önzés, kiáltó nyomor uralkodtak itt. A főpapságot pénzen adták s vették. Szóval szaporodtak a jelenségek, melyek valami nagyszerű katastrófának közeledtét jósiák. A keresztyének leginkább a nép alsó osztályából, a jövendőlések nyomán, mind biztosabbnak tekinték a létező világrend teljes átalakulását, s elfogadák a jelszót: „magát tiszián megtartani e világtól." A 4. fejezetben Pál utolsó munkássága van tárgyalva. Az éles harcok, csalódások, lassanként kifáraszták a veterán apostolt. A győző szenvedély tüze lankadóban. Elégedetlen, sokat panaszkodik a hamis atyafiak ellen. A gyakorlati térről mindinkább visszavonulva, a speculativ theologia s a mysticismus felé hajlik. Előtte Krisztus már kevésbbé az embernek fia, ki megjelenik a felhőkben s elnökölni fog az átalános feltámadásnál, mint inkább a Messiás, ki át van helyezve az istenségbe, s abban és azzal munkálkodik. Uj tbeoriája röviden a következőkben foglalható öszsze, E világ a sötétség birodalma, vagyis a sátáné s alvilági seregé, mely a légkört betölti. A szentek uralma ellenben a világosság birodalma leszen. A szentek is azonban nem önérdemük által, lettek ilyenek, hanem azon adomány által, melyben őket az isten Krisztusnak, szeretett fiának érdeméből rászésíté. A fiúnak a kereszten elfolyt vére az, mely eltörli a bűnöket, kiengesztel istennel minden teremtményt, s uralkodóvá teszi a békét az égen és a íöldön. A fiu a láthatlan istennek képe, a teremtmények elsőszülötte. Ő minden dolgok előtt volt, s minden csak benne létezik. Az egyház és ő képeznek egy testet, melynek ő a feje. Az ő feltámadása az általános feltámadás kezdete. Az istenség teljessége megtestesülve benne lakozik. A tisztelet Jézus iránt, mig Jakabnál nem haladja meg a douleiát, Pálnál valóságos latreiában nyilatkozik. Különben „Krisztus theosophiai felfogásának szükségképen kellett kifejlődnie az ember fiának messiási fogalmából, midőn hosszú várakozás után bizonyossá lett, hogy az ember fia nem jön el." Pálnál az eszme ez átalakulása szinte kikerülhetlen volt. „Mig azon iskola, mely a mesterről az élő hagyományt birta, teremté a synoptikusok Jézusát, az exaltált egyén, ki nem látta a ker.-ség alapitóját máskép, mint álmában, egyre jobban átalakitá emberfeletti, méta phisikai lénynyé, kiről azt lehet mondani, hogy soha sem élt." Fogsága vége felé nagyon erőt vett rajta a csüggedés Jelleme mind zordonabb lett, s alig lehetett már társaságában megmaradni. Gyakran s keserűen panaszkodik az emberek hálátlanságáról s törött szivvel a halált óhajtja. II. Tim. 4 r. 6—8. v. 63 elején azonban fogsága véget érvén, újra folytatta téritői útját, s ellátogatott Spanyolországba, ugyanezen alkalommal valószínű, hogy érintette Gallia déli részét is. Szerző különben ezen állításának igazolására, minden törekvése mellett sem képes világos, meggyőző adatokat felhozni. Renan Pálnak irányát s befolyását a keresztyénség fejlődésére bírálván, tulszigoruan itél. Elismeri ugyan a körülmetélés, a hiu szertartások és zsidó előítéletek ellen vivott harcainak fontosságát. Kimondja, hogy a morál, melyet az ap. a Krisztus transcendens felfogásából von, sok tekintetben csudálatos ; másfelől azonban, mint tulhajtásokat, kárhoztatja következtetéseit. „Mily szélsőségek, nagy isten ! — igy kiált fel. — Mily sebet vág a józan észen, mely kerül minden szélsőséget—e vakmerő lenézése minden értelemnek, e csillogó dicsőítése a balgaságnak !" ... „Ezen ó ember, kit Pál oly durván lesújt, visszahatást kelt, s megmutatja, hogy nem érdemelt annyi anathemát." Pál, Renan szerint, egy időben a civilisatió egyik legveszedelmesebb ellensége leend. Ő meghal, midőn az emberi ész diadalmaskodik. A mi Jézusnak diadalma, az Pálnak halála lesz. Igaz, hogy Pál kifejezéseiben gyakran igen homályos ; igaz, hogy a synoptikusokban rajzolt Krisztus gyakorlati tana nála már a dogmatismus felé hajlik: mind e mellett azonban, a civilisatió ellenségének csak az nevezheti, ki nem méltatja kellő figyelemre a viszonyokat, melyek közt Pál működött, s aki szem elől téveszti úttörő fáradalmait a keresztyénség terjedése előtt. Ő volt az első, ki Jézus tanát a világnak megvitte, s széttörte a korlátokat, melyek közt a júdeai szűkkeblűség kizárólagos sajátjának tartá a megváltást is. Pál nélkül a keresztyénség csak egy fejletlen zsidó szekta maradt volna, kétségkívül eltörpítve, elfojtva a végetlen zsidó törvényszerűség nyomása alatt. Midőn Pál az uj tant a pogány világnak hirdeté, csak természetesnek kell találnunk, hogy a görög-római vallás-világnézlet, bár távolról is, némi hatással volt reá s tanára, s épen ezen hatás alatt alakult, illetőleg magasult lelke előtt Krisztus személyisége a transcendens világ felé. A civilisatiót ő nem gátolta. Sokszor hallunk s beszélünk ker. miveltsógről s elismerjük, hogy a ker.-ség egyik főalapitója Pál apostol; igy nem is áll, hogy a civilisatiónak ellensége volna. Ha továbbá a ker -ségben még Jézus lelke ól és munkál, a mint hiszszük, akkor igaztalan az állítás is, hogy Jézus diadalma Pálnak halála. (Vége köv.) G y u r á t z F. u »'

tx

io i a