Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-07-05 / 27. szám

* Életrajzok. Lonkay és Lőrinczi, vagyis: Pozsnyánszki és Laurencsics. I. Füzet. Közli Garay Alajos. Nyom. Pécsett. Ára 20 kr. Azon személyeskedő röpiratok egyike, melyeket a megsértett vagy rágalmazott iró első felindulásában vet papirra, s melynek napvilágra-jöttét később maga is megbánja. Bizony Garay ur Lonkayn és Lőrinczin boszut állhatott volna az azok által rajta elkövetett sérelmekért tisztességesebb módon is. Ha ezeknek az uraknak életrajzukat egész tárgyilagosan közli, kétségkívül jobban lesújtotta volna őket, mintha százszor elmondja rólok, hogy betyárok, gézengúzok, irodalmi útonállók és még sok mindenfélék, mely czimeket mi tisztességgel utána nem mondhatunk * Észrevételek gróf Lónyay Menyhért „Kozügyenkről" szóló munkája felett. Irta. X. Y. Z., a m. t. akadémia által egy első rendű jutalommal dijnzott közügvi pályamunka szerzője. Budapest, Tettey N. és tsa. 118 lap. Ára 1 frt. Érdekes munka, mely a szakférfiak részóről a bővebb tanulmányozást, a nemzetgazdasági kérdések iránt érdeklődő közönség részéről pedig az elolvasást megérdemli. NECROLOGOK. Le Grand Yilmos, a jószívű atya. A hála és tisztelet adóját akarom leróni, midőn a nem rég múltból visszaidézem emlékezetembe rokonszenves képét annak, a kmek hült hamvai felett már a temető rideg sirdombja hirdeti a mulandóság ama kérlelhetlen törvényét, mely a jó sziv dobbanását is egyszer mindenkoira megakasztja. Ő az 1844 ben berendezett alumniumnak nem directora, nem is inspectora, ő annak a szó legnemesb értelmében atyja vala. Habár az élettárs, ki vele örömében ugy, mint bánatában egyiránt osztozott, — nem ajándékozá is meg gyermekekkel, azért mégis egész élete végpercéig egy család élén látjuk őt, igen, mert a lelkészi pályára készülő szegény sorsú prot. tanuló ifjak minden nemzet különbség nélkül képezték azt a családot, amelynek tűzhelye mellett harmincz esztendőn keresztül sok volna elszámlálni, hány magyar ifjú is táplálhatta lelkét a tiszta vallás-erkölcsiség boldogító szabad szellemével. Évenként rendesen 24 ifjú nyert részint ingyen, részint mérsékelt dij mellett teljes anyagi ellátást s részesült jószívű atyai gondozásában. Neje halála után 38,000 frankot tett az áldozat oltárára, melynek kamataiból sokan tanulhatnak még ezután is, s ezen kivül számtalan fel nem jegyzett szíves adományaival örökité meg nemes szivüségét. Halála napján, délelőtti órákban egy f. óv. január 19-dikéről kelt levélkét tört fel egy lelkész következő tartalommal : „Testvérem a Krtusban! Megkereslek, hogy temetésem elvégezd. Rövid ima, necrolog, délután 3 óra. Isten veled, köszönet szeretetedért. Le Grand," Végakarata szerint tehát gyászbeszéd nem tartatott fölötte. Rövid élet leírása azonban a következő. Le Grand Vilmos szül. 1794. szept. 26. Bázelben s megkereszteltetett a sz. Péter templomában. Szülei valának: Le Grand J. L. ós Lindenmeier R. Tiz éves koráig szülő városa iskoláit látogatá. Hogy tanulótársai között mindig kitűnt, azt az ő saját vallomása szerint, inkább köszönheté istentől ajándékozott talentumának, mint önszorgalmának. 1803-ban Altkirchbe ment szüleivel együtt, kik kereskedők voltak, a kereskedésre is nagy hajlama volt ugyan, de amellett, hogy szabad idejében otthon szüleinek segített, azért a collegiumot is szorgalmasan látogatta. 1810-ben az aaraui canton iskolába adták szülei, hol 2 és fél évig volt s confirmáltatott. 1813-ban visszatért Bázelbe, nagybátyjához, Buxtorf tanárhoz, ki őt a héber nyelvben oktatta. Ugyanazon év őszén Genfbe ment, hogy a francia nyelvet elsajátíthassa. 1814. őszén meglátogatta a tübiugai egyetemet, s ott maradt 1816 ig, s az akkori politikai viszonyok miatt kénytelen volt Karlsruhéban a vizsgát letenni. A helyett, hogy pályáját tovább folytatta volna valamely egyetemen, elfogadta Oberlin lelkész ajánlatát, és egy évig segédkedett mellette. A legnagyobb áldás volt rá nézve ez esztendő. Innen ismét Bázelbe tért vissza Stockmeier lelkészhez, sógorához. A vizsgát letette és 1817-ben isten szolgái közé felavattatott. 1820-ig mint tanitó magánórákat adott; leghőbb vágya teljesült akkor, ha valamely városi vagy falusi helyen prédikálhatott, vagy kateohizatiót tarthatott; két lelkószválasztásnál volt kandidálva ; de a választás nem részére dőlt el; azonban a jó isten annyira szerette őt, hogy azon lelkészi állomásra vezérlé, amelyet ő már 17 éves korában kiszemelt magának. Lelkész lett Pltingenben. Ugyanazon évben (1820-ban) házasságra lépett La Roche Orsolyával, egy feltőrvényszéki tanácsos leányával. Vészes időmozzanatok következtek be a köztársaság egyes cantonjaiban az 1832 év vége felé, s neki távozni kellett a törvényes felsőséghez hü leánygyülekezetébe: Anwylbe s ott maradt a rémes aug. 3-ig 1833. Innen azonban a hozzá ragaszkodó s őt a vésztől megmenteni törekvő hivei kértére visszatért szülővárosába, Bázelbe ; majd megvakult atyja mellé vándorolt Steinthalba. 1836-ban meghivatott az akkor alakult freiburgi gyülekezetbe. Miután itt lelkészi magasztos hivatásának lelkiismeretesen megfelelve 1842-ig szent törekvését áldás koszorúzta, annyira megbetegedett, hogy kénytelen volt egészségének helyreállítása végett bucsut venni gyülekezetétől ; majd egészsége helyreállván 1844-ben Bázelbe hivatott az ott újonnan átalakított alumneumban az alumneum-atyai szék elfoglalására. 1853 január 15-dikén nagy csapás érte szeretett nejének elvesztésében. De ezután sem engedte megtörni munkaszeretetét; nejének egy hü barátnője vette át a házi asszonyi szerepet, kinek anyai gondozásáért s Mártái szorgalmáért alulirt és hálát ad istennek s vele együtt sokan. 1854. május