Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-05-17 / 20. szám

Továbbá szokásban van Baranyában, hogy a legényt megházasítják 18 éves korában, ha törik ha szakad a házassági engedélyt bármi nagy költséggel is kieszközlik a minisztériumnál, ugy hogy az I-sö korosztályú katonaköteles ifjú legtöbbnyire u.ár nős ember; hanem az ilyen gyermekészszel kötött házasság első évei többnyire viszálkodásban telnek el, csak az idő gyalulja össze őket. A kény én-kedvén nevelt menyecske nem akar dologhoz szokni, a már férfiúvá ütött gyerkőc pedig ifjú nején uralkodni akar s iránta durva; az ily köiülményekből igen gyakran civakodás fejlődik, s a vége az lesz, hogy a nő ott hagyja férjét. Ez előtt ilyen esetben a férj szüleivel együtt lelkipásztoránál emelt panaszt, s egyiket is másikat is lepirongattuk, vagy ha a férfi nem akarta hazavenni nejét, vagy a nő vonakodott hazamenni, igen kurtán akként bántunk el velük, hogy a bűnöst ott a helyszínén érezhetőleg megintettük, a kisbiróval társához haza kisértettük, s később a legjobb házastárs vált belőlük. Most ezt többé nem tehetjük, az államhatalom tiltja, s az Összecivódott házastársak elmaradnak végképp egymástól, utóbb mással Összeállanak „bagó hitre", a vad házasságok s velük az erkölcstelenség árad, s az ilyen családok többnyire tönkre mennek. Nagyon szép dolog az a szabadság; de csak addig, mig az erkölcsősség határait is át nem lépi; mert „ha az erkölcs megvész, Róma ledől!!" Farkas J. ur a jótékonyságot is ajánlja; ezt gyakoroljuk is tehetségünk szerint, de néhány év kiábrándít. Először kérnek, másodszor követelnek, utóbb erőszakoskodnak rajtunk, s kárt tesznek. A kölcsönadottat p*dig rendesen nem fizetik vissza. A krisztusi szelíd engedékenység mellett pedig búzánk ócsuvá, borunk vizzé változik. S nagy része örökre elmarad. „Jótettért jót ne vá r j soha" rajtunk beteljesül naponként; p. o. a mult nyáron itt a kolera iszonyúan dühöngött, én éjjel nappal jártam sorra a betegeket, orvosoltam még pedig igen szép sikerrel az orvosi utasítások szerint; azt hittem, hogy a nép egyetemes háláját fogom kiérdemelni, s azt nyertem, hogy fülem hallatára beszélték hogy „bárcsak már az urakat meg a papokat húzná az a görcs" ! „Lám a szegénységet viszi a cholera, ezt a papot meg nem tudja elvinni" !! Ilyen dolgok után a szeretet édessége nem válik- e epévé ? ! Legyen szabad még általam különösen tiszteit Borcss Mihály ur nagy sensatiót keltett levelére is észrevételt tenni! Ha azt hitte, hogy „darázs-fészekbe nyul s fejére zúdul a bálványimádók (?!) egész kasa," csalódott; darázs-fészek lehet a papi testület, de fullánktalan, a mit az is mutat, hogy Boross urat egy se csipte még meg. Mi már megszoktuk, hogy bennünket boldog boldogtalan üssön ; ha egy darabig elfelejtenek bennünket ütni, hát magunk ütjilk egymást, hogy el ne szokjunk tőle; nincs már értelme annak a régi példabeszédnek hogy „el ne feledd aztanapot, mikor bántottada pa p o t!" Szemünkre hányja B. ur az egyháziatlan külső magunkviseletét; ebben igaza van, a régebbi papokat borotvált arccal ós sarkig érő bokaverőkben ismertük, rengeteg köcsög kalappal befedezve. Ma kurtább kabát vagy attila rendes ruházatunk, s bajusz és szakái. Szóval nem igen "különbözik viseletünk a laicus közép rendétől; ha nézünk egy tractualis gyűlést, hamar azt is gondolhatnék, hogy a becsületes csizmadiák tartják céhgyülésüket; mert semmi papi jelmez ott többé nem látható, sőt némely társunk olyan hatalmas kisodrott bajuszszal ül ott, hogy hamarább azt gondolná az ember, hogy Poncius hóhéra, minthogy Krisztus szolgálja. De hát ezen a bajon könnyű segíteni, megborotválkozunk és felöltjük a tekintélyes bokaverőt; hanem valyon lesz-e azért tekintély?! Epen nem lesz! most gúnyolnak bennünket egykáziatlan, akkor pedig egyházias magunkviseletéért, most Mokány Berci, Bacur Gazsi, kutyabagosi biró, stb. a titulánk, akkor pedig leszen „Farizeusok, sima képű jezsuiták, fekete sereg stb."; szóval böjtöljünk a pusztában Keresztelő Jánossal, vagy menjünk lakodalomba Jézussal: megbotránkoznak bennünk, mert most az a divat! Mindamellett az egyháziasabb külsőt én is pártolom és sürgetem, még pedig ugy a templomban, mint a templomon kivül, mert a templomban kellő és illő, a vi lágban pedig legalább nem hívnak bennünket teins uraknak!! A politizálásra és kortesvezérkedésre nézve csak azt jegyzem meg, hogy attól megmenekedni — bármily kellemetlen is ez a dolog - igen bajos. Ha a felsőbb körök hajánál fogva bele nem tudják húzni a papot az árba, saját hallgatói beleüzik vas villákkal is. Ilyenkor „elől tüz, hátul v i z, fölül villám, alul vulcán". Szólnék e dologról bővebben, de érzem, hogy nagyon keserű lennék és kemény. Két követválasztást átéltem már itt; s különösen a legközelebbi múltban majd agyonszúrtak a közcsend fentartói, a pandúrok! majd agyonvert a nép, utóbb kizsebelt saját pártom, sajtópert vetett a nyakamba az ellenpárt, még majdnem rabbá is tettek, s akkor természetesenki is csaptak volna. Legcélszerűbb volna e tekintetben, ha a superintendenciák letiltanák a papokat a politikába való elegyedéstől, még pedig egyik párt részére ugy mint a másikra, legalább a letiltó rendelet minden párt erőszakoskodása ellenében paizsul szolgálna; de a míg ez meg nem történik, követni fogja némelyik meggyőződését, másik érdekét s a legtöbb engedni fog vagy a felső vagy az alsó pressiónak, amint saját bőrére nézve üdvösebbnek véli. Boross Mihály ur ismer papot, a kit valamely botrány miatt degradáltak más egyházba, s eltiltották a papi szolgálattól, s ott pensionálták, melléje káplánt rendeltek stb. Ez ősi szokás volt; de már megszűnt, mert a szabad papválasztás beütött, s többé, ha valaki kiesik egyházából, nem számithat arra, hogy más egyházba helyeztessék, mert botrányos életű papot úgyse választanak meg. Ugy vagyunk most már eklézsiáinkkal, mint az óhitű papok feleségeikkel: aki egyszer elvesztette nem kap másikat. Egyébiránt nem is volt az a régi intézmény olyan nagyon rosz, mert azt Boross ur sem kívánhatja, hogy em-