Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-05-17 / 20. szám

organisinusában. Ébredj fel tehát szunyadozó pro­testáns világi ifjúság, s felelj meg egyházad, iránti kötelességednek, s hidd el, hogy ezen kötelességednek hű teljesitése lcghatályosabb imádságod leszen. Lel­kesítsen téged az egyház teréu egykor babérozott őseidnek azon példája, kiknek sirhantjait d; cscsége­sen koszorúzva fedi immár az időnek moha! Programm helyett ezen négy óhajomnak akar­tam kifejezést adni, s megragadtam arra ezen al­kalmat, mely személyemre nézve egy ünnepély. Ün­nepek alkalmával szoktuk kivánatainkat nyilvání­tani, s azért nyilvánítottam ma azokat azon meggyő­ződéstől indíttatva, hogy azon mérvben, melyben azok fognak valósulni, fog gyarapodni közegyházunk is; én pedig szerencsésnek tartom magamat, ha azok­hoz bár egy mákszemmel is fogok hozzájárulhatni. S midőn igy szivemben régen zárt óhajaimat kifejez­tem, elfoglalom azon széket, melybe az egyházak akara­tának többsége hívott meg engem* Fogadják azon tisz -telt egyházak köszönetemet bizalmukért, melyet meg­választatás im által bennem helyezni méltóztattak. A választóit a bizodalownak letéteményese s ennélfogva igen fel tudom fogúi, valamint egyrészről a biza­lomnak nagy becsét, ugy másrészről az azzal járó felelősségnek súlyát, mert a választók a bizodalom­nál nagyobb kincset nem adhatnak, a választott an­nál nagyobbat nem vehet által. Ebben rejlik a bizo­dalomnak nagy becse, s miután ez csak tettekkel meghálálható, ereimhez képest igyekezni fogok, hogy e részben választóimnak adósa ne maradjak. Főtisztelendőségedhez fordulván, az áliita­tosságnak és kegyeletnek érzelmei lengetik át keb­lemet, mert midőn főtiszteiendőségedet immár mint elnöktársamat üdvözölném, a múltnak képei merül­nek fel előttem, annak tudatában, hogy közösen fog­laljuk el most mi ketten azon helyeket, melyekben ugyauBzoü minéműségekben, melyben most mi, ültek egykor egy-ütt apáink, s igy mintha hagyományké. pen szállott volna ránk ez nsuperintendentiának elnök­sége. Ezen körülmény nehezíti ugyan állásunkat any­nyiban, amennyiben súlyos feladat azokhoz, kik itt voltak, apáinkhoz hasonlítani, de szolgál egyszers­mind ösztönül nyomdokaikba lépni. Felfogásom sze­rint a kerületi üg) eknek kezelése leginkább az egy házi elnökre nehezedik, a kerületi felügyelő annak inkább csak segédje, s én szerencsémnek tartom ezen minéinűség­ben osztozkodhatni főtisztelendőséged hivatalos terhei­ten. Bennem főtisztelendőséged mindig kész segédjét fogja találni, s meg vagyok arról győződve, hogy az ügy­kezelésben nem ágazandnak el véleményeink, mert bár külön időszakban, de egy iskolában nevelked­tünk, s a vallásos érzelmet sziveinkbe zsenge karunk ban csepegtette már azon híres mester, ezen super­intendentiának halhatatlan emlékezetű patriárchája, ki főtisztelendőségednek atyja, nekem pedig confir­mationális, oktatóm volt; ő az egykori szerencsés kezii vető nem sziklára, hanem fogékony talajba, szi­vünkbe t. i. vetette el a magot s ezen mag a vetőnek dicsőítésére megfogamzott s meggyökeredzett, s en­nélfogva nem kételkedhetem elveink ugyanazonosságá­ban, nézetünk egyöntetűségében s működésünk egyenlő irányzatában. Vállat vállhoz vetve, kezed; kézzel fogva könnyebbé válik a tehernek sulyja s igy mi is vállat vállhoz vetve, kezet kézzel fogva fogunk működni s egyesült erővel fogjuk viselni a hivataloskodásn ik terheit, reménylőleg kívánt eredménynyel; mert főtisztelendőséged felett lebeg Szeberényi Jánosnak, felettem azon ősömnek szelleme, ki vallásáért a kia­padón vérzett el, s igy ösztön, akarat s a kötelesség érzete bennünk egyesülvén, a kívánt sikernek remény­sége alatt indulunk pályánkon, s erre adja meg is­ten áldását! Baranyai echó Farkas József és Boross Mihály urak cikkeire. (Vége.) Ismerjük Calvin történetét Genfben, ott is folyvást zavarogtak a törvény ós rend ellen, a nagy reformátort hányfélekép bántalmazták? Sőt el is űzték; s végre is a vas-szigoru egyházfegyelem nagy néppé, virágzó státussá tette a csak veszekedni, rakoncátlankodni tudó genfi népet. Mi itt Baranyában sok tekintetben hasonló helyzet­ben vagyunk Calvin helyzetével. A dorbézolás, lázitás, pa­pok bántalmazása büntetlenül űzetik; a féktelen szabadság a barbár butasággal és arcátlan erkölcstelenséggel szövet­kezett, s kezünkből minden védekezési eszköz, tőlünk min­den hatáskör jóformán el van szedve. Az egyházi fegyelem behozatalát, sőt nélkülözhetLn­ségét már Calvin erősen hangsúlyozza s a mindennapi ta­pasztalat is e mellett szól. Például hozom fel a pengőkrajezáros adó ügyét. Ba­ranyában ezen csekély adományt több egyház csupa döly­fösségböl megtagadta, s hijába kértük; nem hallgattak a szent Dávid hárfájára se; hanem amint kijött a rendelet, hogy extquálni fogják, akkor befizették minden további huzavona nélkül, sőt most már szégyenlik, hogy előbb is nem fizették, sőt határozottan kárhoztatják azokat a szájaskodókat, kik a fizetéstől letiltották az elöljárókat. Saját lelkészkedési körömből is bátorkodom felhozni pár drastieus példát. Szokásba kezdett itt jönni, hogy a legények a templomban garázdálkodtak isteni tisztelet alatt, párszor megintettem őket, nem használt; tar­tottam előttük prédikációt a templom szentségéről, s az ott tartozó magunk illendő viseletéről: a t. c. ifjúság rá se hederített; hanem aztán mi meg külső belső elöljárók egyetértve, egy szép vasárnapon bent fogtuk a legénysé­get, s ősi szokás szerint a templom küszöbén jó hatot a tizenkettőt verettünk rájuk, s párszor ismótelttík, ebből aztán megtanulták, hogy az a templom csakugyan szent hely, s azóta nincs szebb magaviseletű ifjú­ság mint a miénk!

Next

/
Thumbnails
Contents