Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-04-19 / 16. szám

az egyház egyeteme ... iránt." Igen, azaz közölnünk kell egymással egyházi életünkből minden mozzanatot. Különben a propria laust R. ur is felhozza (169.1.). Nevezetesen egy reform-egyleti tag, ki talán Pesttől 20—30 mérföldnyire lakik, Ballagitól minden tekintetben teljesen független, megírván németül a magyar Prot. egylet történelmét, s ebben Ballagi és társai felől dicsérőleg szólván, R. ur ugy látja, hogy ez propria laus s hogy sordet. Hát ha ő, mint buzgó kalvinista, Kálvint dicséretekkel elhalmozza, bün ez? ép oly kevéssé, mint ha egy lelkes reformer a reform-egylet létrehozóiról elismerőleg nyilatkozik. És kivált N. L. úrtól s a „Figyelmező"-tői kissé furcsán tűnik fel ezen megrovás, midőn épön N. L. ur az előbb idézett helytől öt sornyi távolságra igy magasztalja R. urat saját lapjában: „Kevesek az egyház jogainak őrei; e folyóirat szerkesztőjón kivül csak néha-néha és csak ittott emeli fel egy őr szavát." Viszont R. ur kölcsönfejben ritkán feledi el consortesei cikkeinek, — kivált a melyeknél érzi, hogy szükséges melléjök a cégér, — vagy elejére vagy végére odatenni az efféle szerény jelzőket: „ezen nagy fontosságú", „ezen komoly figyelmet érdemlő, s „ezen nemes buzgalmat lehellő" stb. De ne hagyjuk el egy szép frázisát N. L. urnák, mely igy hangzik : „Édes hazám, szeretett egyházam dicső emlékű, porladozó ősei! ... De nem, nem szólok hozzátok ! Nehogy szellemötök, — a ti gyakorta véres küzdelmek között létrehozott nagybecsű müveitek iránti tiszteletlenségét látva a mai modern ivadéknak, — ezt megutálni kénytelen legyen ?" Beh kár volt a frázis kedvéért a jó szándéktól elállni! Miért nem folytatta Kegyed az első sort, s miért nem szólott a porladozó ősökhöz, s mondta meg volna nekik, hogy még nem veszett ki a magvok, hogy ól még közöttünk teljes épségben a Méliusok, Szegediek, Skultétiek, Beyték, Tolnay, Sinay, Hunyadiak szellema; tépjük, szaggatjuk egymást mi is, mint ők; mihelyt protestáns, s kivált ha kalvinista, ha akkora is mint az öklöm, már keresi, hogy melyik hitrokonával dulakodjék, mintha egyházunk szénája teljesen rendben volna. — De egyszersmind mondotta volna el Kegyed az ősöknek, hogy valamint ők a „véres küzdelmek" s az inquisitori égetések által létrehozott s biztosítani célzott pápista hierarchikus intézmények iránt nem haboztak tiszteletlenséget tanúsítani, s porladozó őseik középkori pápistasága ellenében a koruk műveltsége és felvilágosultsága által igényelt reformatiót érvényre emelni s nehéz küzdelmek között is megvédelmezni: ugy vannak ma is lelkes utódok, kik a mult hagyománya, a régiek tekintélye által nem engedik magokat megköttetni, hanem az igazságot, az egyéni meggyőződést (no meg a gratis G'scheftet, mint az ön t. szerkesztője nagy kegyesen odagondolja) szentebbnek tartják mindennél. S mondotta volna meg a t. ősöknek, hogy a mi egykori küzdelmeikben nemtelen, vagy aljas indoku volt, azt a világ már elfeledte; de a mely harcot ők akár egymás között, akár az ellenséggel tisztán az igazság, a szent eszmék iránti érdekből vivtak, azok gazdag gyümölcsöket termettek, s e gyümölcsöket ma már vallási, állami, társadalmi életünkben hálás emlékek kőzött élvezzük. Nekünk már — bár önmagunk is repesztgetjük a bécsi és linczi békék okmányait, — nem kell az ősök által védelmezett szabad eszméktől áthatott állam s uralkodó egyház részéről oly méltatlanságokat szenvednünk, mint nekitík; biztosak vagyunk, hogy ha az előbbi századoknak minden biztosító okmányát széttépnŐk is, nem kellene az emberi méltóságot oly mélyen lealázó embertelenségben részesülnünk, mint p. o. kellett a mult században azon becsületes szathmári küldötteknek, kiknek bécsi és pozsonyi fáradozásait oly érdekesen s oly meghatóan ismertette Csécsi ur a „Figyelmi előbbi számában. — Miért nem mondotta el Ön mindezeket őseinknek ? drága jutalom lett volna ez egykori tengernyi küzdelmeikért. De ha ezeket nem mondotta el ön, mondott cikke vógén oly helyes dolgokat, melyeket szívesen aláírok, s melyekért kinevezzük tiszteletbeli reformernek. Önök mindig kutatják, hogy a protestáns egyletnek mik lehetnek titkos céljai. Ön oly tisztán megmondja, hogy különben alig tudnók mi is hamarjában megmondani. Valóban őrömmel olvastam Ön cikkének ezen zárszavait: „Szép dolog, s felemelő édes érzettel tölti el a szivet, ha az egyes lelkipásztorok, illető gyülekezeteik körében, magasztos hivatásuknak legjobb tehetségük szerint igyekeznek megfelelni ; ha fáradhatatlan buzgalommal munkálódnak a krisztusi felséges elvek életrehivása által az Isten országa terjesztésén ; de ez szerintem nem meríti ki a magyar prot. lelkipásztoroknak hivatási körét, kötelességeit. Minden egyes lelkipásztornak elevenen kell érdeklődnie az egyház, annak jogai, szabadsága iránt. Kiben ez az érdeklődés nincs meg, az, ha egyébként kifogás alá nem eshetik is, csak félig felel meg kötelességének. Nem azért vagyunk tehát, ne is azért legyünk papok, hogy éljünk; hanem azért éljünk, hogy egyházunknak életerős fejlődését, s ez által hazánk, nemzetünk jólétét mindenkor hiven munkálván: a szó valódi mély értelmében papok legyünk." Ide törekszik a protestáns egylet is, s ha Ön a maga körében, mi a miénkben ezen gondolatok valósítására valamit teszünk, nyugodtan referálhatunk annak idejében a porladozó ősöknek. Végül Balogh Ferenc ur könyvismertetésére, — melynek szelid, kíméletes, a helytelenítést is felettébb gyengéd szavakban nyilvánító modora ellen nincs különösebb kifogásom, — legyen szabad kérdenem, hogy mi értelem, vagy mi logica van ezen szavakban : „Igen illőnek találom, hogy épen Debrecenből állt elő ifjú lelkész," ki megírta a gályarabság történetét, azon Debrecenből, melynek lelkészkarát Kocsi Csergeö Bálint egyik nápolyi gályáról segélynyújtásra felkérte. Ezt épen nem értem, mert ily jogon megírhatta volna nápolyi, hollandi, burkus és 32