Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-04-19 / 16. szám

vr.gy tanár a magyar ref. egyháznak javára kiván lenni, nagyon jól teszi," ha elvégzi a theologiát Debrecenben, és azután az u. n. modern irányzattal ellenkező irányzat bővebb megismerése végett elmegy akademizálni, de nem Heidelbergbe, Zürichbe, Jenába, vagy Leidenbe, hanem Mike-Pércsre, vagy pedig Cseppelybe Ilomolya úrhoz. „Az orthodoxia és modern theologiai világnézlet a társadalomban". (Zsigmond Sándortól.) Ez a cime a jelen füzet 2-ik cikkének. Ehhez nem szólunk, mert még folytatása következik, de meg amint látszik elég erős cáfolója leend ennek azon „utazó ügynöke is egyik biztosítótársaságnak," aki az ő felszólalásával ama bizonyos társaságban alkalmat s okot szolgáltatott ezen cikk keletkezésére. A „Fabó András emlékezete stb." cikknél a t. olvasó ítéletére bizzuk, ha vajon lovagias dolog-é egy elholt, tehát egy magát már nem védelmezhető, szavait nem magyarázható egyénnek bizalmas magánlevelét, s illetőleg e levélnek egyes szaggatott s pontok által jelzett szavait lapunk hátrányára felhasználni, a mely lappal ő nóta benne (mint lapunk 14-ik számában említve volt) mindvégig jó viszonyban volt, annak számára közleményeket küldött, s ilyeneket ezentulra is, még halála előtt negyed nappal kelt levelében is ígért. Én ugy látom, hogy ezen pontozás irányunkban lovagiatlanság, de a boldogult iránt még nagyobb fokú gyöngédtelenség. Az „eredeti levelezések" elsejében, a mai napság divatos ós kétségkívül nagy fontosságú statistika szempontjából figyelemre méltó észrevételeket tesz Serkvári ur a „debreceni ref. egyház népasedéséről közlött táblázatra," valamint a szerkesztő is ezzel kapcsolatban érdekes statisztikai adatokat közöl, és szerintünk is igen helyesen figyelmezteti a lelkészeket, hogy nézegessék a statistikákat és győződjenek meg, „hogy különösen a tősgyökeres tiszta magyar református nép folytonosan pusztuló- és enyészőfélben van," s alatta értőleg, ezt látva, igyekezzenek a lelkipásztori gondoskodással oda hatni, hogy ezen pusztulásnak lehetőleg eleje vétessék. Hanem már a szerkesztő ur ez alkalomból felvetett azon egyik érdekes kérdésének megfejtését, hogy „vájjon ha Debrecen zsidó város volna, mennyire kellett volna szaporodnia népességének 1773 olta mostanig," — biz&uk a tisztes scholastikus ősök valamelyikére p. o. a. Dr. subtilis, vagy Dr. seraphicusra, — az efféle kérdések inkább az ő szakjokban vágnak, s rá iz érnek. Az „eredeti levelezések" másodikára, mely mikepércsi lelkész Nagy Lajos úrtól ered, s mely kiválólag György A. ur ellen polemizál, fentebb már feleltüak, de azórt még ráfér egy-két szó. N. L. mielőtt megkezdené az önmaga által alkotott, vagy ha ugy tetszik a csupán Gy. A. által képviselt ellenség ellen a diadalmas harcot, előbb a protest. egyletnek, Ballagi et consortes°nek is kiadja a magukét, hogy lehetőleg minden roszat reákenjen a prot. egyletre, vagyis inkább, hogy azt minél gyűlöltebb színben tüntesse fel. A többek között igy szói: „És meg alkották (t. i. Ballagiék) a politikai élet láthatárán csak most felmerült középpárt előképéül az u. n. protest. egyletet, mely se nem reform., se nem ágost. stb." — Már isten neki ! mi csak eltűrjük ezen hasonlatot, de nem tudom a politikai középpárt t. vezérei, kik pedig épen Debrecenben s a Tiszántúl honosak, örvendenek-é nagyon ez uj komaságnak s e megtisztelő hasonlatnak ? Mondja tovább N. L. ur: „Az ellentábor legkisebb csatlósa, ha egyebet nem tehet, elősorolja, hogy az ő egyháza mily áldozatkész, mily nagy költséggel mily szép templomot, parochiát, iskolákat stb. épitett; bár az illető kisebb egyház lelkésze ez által közvetve magát dicséri, — propria laus pedig sordet, — de legalább jelenti, hogy ő is megvan, hogy él." — Ám legyen ! hogy magát dicséri az ily templomépittető lelkész: ne irigyelje Kegyed tőle. Ha valamelyik buzgó társunk, legyőzve a nép hideg részvétlenségét, szembeszállva ezernyiféle kellemetlenséggel, akadálylyal, végre oda képes vinni gyülekezetét, hogy ez díszes egyházi épületet emel, vagy valamely jótékony célra egypár forintnyi áldozatot hoz; hagyja meg ön az ily lelkésztársunknak azt a kis örömet, hogy ezzel e lapot olvasó néhány száz lelkésztársa előtt dicsekedhessek. Nálnnk a protestáns papra, legyen az bármily buzgó, tevékeny, — ugy sem várakozik az őntudatnyujtotta boldogító érzeten kivül semmiféle elismerés és jutalom ; nem hogy valamely jövedelmező kanonokságra vagy püspökségre lehetne öregebb napjaiban kilátása, de még csak arra sem, hogy egy kissé jövedelmezőbb egyházat egyikmásik könnyelmű, de erős (ha mindjárt borizű) hangú s jó mulató segédlelkész előtt elnyerhessen. Ne mondjuk mindjárt, hogy — sordet. Annyival is inkább, mert higyje meg Ön, hogy kevés van az ily kisebb-nagyobb csatlósok között (ha épen szereti lelkésztársait ezen a néven nevezni) olyan, ki hiu dicsekedésböl ütné dobra egyháza viselt dolgait; hanem teszik ezt azért, mert érzik, hogy a gyakorlati buzgósággal is ugy vagyunk, mint p. o. az énekléssel. Magánosan is énekelhet az ember buzgón, istennek tetszőleg, de a többek együtténeklése által kölcsönösen fokozódik énekünk buzgósága. Igy egymásnak nemes tettei nemesitőleg, lelkesitőleg hatnak egymásra. De meg, amint tudja Ön is, a keresztyénségnek ős jellemvonásai közé tartozik az egyetemesség s a testvériesség érzete. És épen mi az ujabb időben minden lehető módon igyekezünk odahatni, hogy magyarhoni prot. hitrokonainkat kiemeljük a particularismus alacsony látköróből, s felköltsük a közösségnek érzetét, az egymás öröme és szomorúsága, előmenetele vagy sülyedése iránti érdekeltsóget. Vagyis hirdetjük ós valljuk mi is azt, mit Ön cikke végén igen szépen fejez ki, midőn igy szól: „Minden egyes lelkipásztornak elevenen kell érdeklődnie