Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-03-29 / 13. szám

tatásomra; hanem, annyi idő után ismét egyszer e lapok olvasói elé lépve, én érzem szükségét, hogy valami kedves újságot hozzak kezeimben, mint a távol földről viszszatérő utazó, barátjaiDak. Előszavát a fiatal szerző ezzel kezdi: Kiadom e be szédeket, mert méltóknak találtam őket a kiadásra. Őszinteségében kissé merésznek s igénylőnek látszó szó. Pedig természetes, hogy ha maga sem találta volna méltóknak a kiadásra, nem bocsátotta volna közre. Nem is monija, hogy méltók, csakhogy ő móltóknak találta. Szerencsére, elolvasva a kötetet, mi is azzal a benyomással teszszük le, hogy méltók voltak, nem csak kiadni, hanem — — a mi több elolvasni is. Ha valaki, mint én, az első egykét lap olvasása után a mottóban idézett shakspeare-i szavakra fakad, s ha valaki huszonhat prédikációt egymás után el tud olvasni • az nem is mondhat egyebet rólok, mint azt: hogy méltók voltak rá. Valóban méltók. Szilády nem jár közönséges nyomokon, taposott országúton ; s még is sehol az erőltetettségnek, a csapongó képzelgésnek, a túlíeszitett szenvelgésnek semmi nyoma müveiben. Egy mélyen érző, elevenen költői s mégis teljesen nyugodt, meggyőződéseiben s világnézletében egyensúlyra jutott lélek szól e beszédekben. A rajongásnak, legyen vallásos vagy költői, legkisebb része sincs abban a melegségben, szónoki hévben és bölcsészi emelkedettségben, mely Szilády e beszédeit oly jóltevőleg s hatékonyan lengi át. S b^r az irás (de nem betűi) alapján áll, egyenlően távol marad a doktrinairizmustól vagy dogmatikai spekulációktól, és a modern felületességtől, mely csak szavakat füz gybe s virágokban tetszeleg. Mig egyfelől leckéje értelmébe - egész összefüggésében — behat, s azt homiletikai szabatossággal tárgyalja, másrészről nem marad annak betűszerinti szűk keretében, hanem majd történelmi, majd lélektani bepillantást vet a tárgyba, melyet fölvet s a kérdésbe, melyet maga elé állított. Például a nagypénteki (VII.) prédikációban, oly plastikai erővel s művészi alakítással rajzolt képét adja a Józrs halálakori Rómának, oly drámai hatálylyal állítja szembe Tiberiust Jézussal, hogy egy szellemdus történeti essayt vélnénk olvasni, ha oly eminenter keresztyén s vallásos nem volna a szellem, s minden vonása az egész képnek, mely e kis remekmüvet, ha szabad e nagy szóval élnünk, megeleveníti. A pünkösti beszéd (IX.) talán érdekességben, de jelessógben nem áll hátrább ennél; a piinköst utáui pedig (X.) minden tekintetben, de kivált a Gamáliel rajzában, eléri azt. Majdnem valamennyi beszédnek e kötetben, megkülönböztető sajátsága a források bővsége s összeegyeztetése, melyekből a szerző merit. Az első forrás, természetesen az irás; nemcsak a textus, kikapva, mintegy elmélkedési alapul, melyhez a prédikáló saját eszméit kösse, hanem a bibliai szellem teljes fölvételével magába, s a bibliai, nemcsak hermeneutikai, tanulmánytól megtermékenyítve. Másik forrás a világi, különösen a történelmi tanulmány, mely annyi oldalról világosítja meg a bibliai kort s jellemeket. Szilády nem fél, a bibliai idézetek mellett, világi írókból is idézni; de nem tarkítja velők előadását, hanem illustrálja amit a bibliából vett ; s idézetei összehangzanak szövegével. Majd képnek használja a nagy s keresztyén szellemüköltőket, mint pl. Dantét egyhelyt (94. 1.) nagy szerencsével, Aranyt, Tompát több ízben ; majd eszmét s inditást vesz tőtök, pl. a 64. lapon (a már említett pünkösti beszédben) Villemain „De la corruption des lettres romaines" (a római irodalom megromlásáról) cimü munkáíából vett idézetében. Harmadik s a jelen esetben nem legszegényebb forrása, az élet, melyet saját tapasztalásai s külső ós belső élményei szemével néz, s melyből érzéseit és meggyőződéseit meriti. E részben elég a három fegyházi beszédre hivatkoznunk (XXII. XXIII. XXIV.), melyek a váci országos fegyintézet rabjai előtt voltak elmondva, s annyira magukon viselik a közvetlenség, öngondolkodás és a hallgatósága szükségeitől áthatottság bélyegét, hogy e tekintetben nemcsak a kötetnek, hanem egész egyházi beszéd-irodalmunknak is méltán sorolhatók legjelesebb termékei közé. Az első, a beköszöntő, oly édes, megható, igazán jézusilag bivó hangon szól, hogy az olvasó, ki nemcsak maga nem volt soha fegyházi lakos, de az ottani setét világot talán nem is ismeri, melybe a világosság csak a sürü rácsos ablakon, s az élet és menny vigasza csak a bűntudat s rémes visszaemlékezések fátyolán szűrődik át; az olvasó, ha ismeri az emberi szivet, e beszédet nem olvashatja megindulás nélkül. A második beszéd a húsvét evangeliomát a börtön e kétes fél világában tüutsti föl, megtörve az örök fényt, de a vigasztalás könyeíben törve meg. A harmadik, búcsúbeszéd a börtöntől, e remekül választott tételre : (LXIX. Zsolt. 26.) „ Legyen palotájok puszta és hajlékukban ne legyen lakos"; de e beszéd előtt némi habozással áll meg Ítéletünk. Rá kell olvasnunk az előbeszéd e szavait: „itt-ott található a szokottnál keményebb hang, kifejezés, gondolatmenet, mindezt én, módjával alkalmazva, a fegyencekre nézve jó hatásúnak tapasztaltam. Szívesen tűrik azok, bár kényesebbek mint más hallgatóság, szívesen tűrik a legmerészebb operációt is, csak részvétet s jó szándékot lássanak benne." A jó szándék, kétségkívül, nem hiányzik e beszédből. A részvét is benne v an, bizonyára, de az elkeseredés fokán már. Aztán a szerző mondja: "módjával alkalmazva". Nincs saját tapasztalásom e téren, de félek: itt a mód és mérték nincs kellőleg megtartva. Értem, érteni vélem a szerzőt. Keserű tapasztalatai lehettek; igazán szivén viselte hallgatói (a fegyencek) sorsát, lelki üdvét ; utolsó szavával, mikor sorsa másfelé hivta, nagy, mély, erős, maradandó benyomást akart tenni reájok. Mindez kimagyarázza e beszéd keserű, a szokottnál valóban sokkal erősebb hangját; de nézetem szerint nem igazolja egészen. Az alapige átok alakja, a fegyencházra viszonyítva áldást foglal magában : hogy az legyen üres, ne legyenek lakói, tehát fogyjon a földről a bün. De a szerző, szive fájdalmában ez áldást az átok keserűségéből nem tudta kivetkeztetni. Áldása a kétségbeesés sóhaja csak, egy sugára nélkül