Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-03-22 / 12. szám

A protestáns lelkész tekintélyéről. E lapok közelebbi számában, az általam — népies irodalmi működéséért — igen tisztelt Boross M. ur, Farkas pesti tanár úrhoz intézett nyilt levelében, a prot. lelkészi, tanitói kar ellen oly modorban lép fel, hogy az, részünkről komoly szó és cáfolat nélkül nem hagyható. Teszem ezt én, nem azért mintha a felhozott hibák valamelyikében lélekzeném, de mert én is prot. lelkész vagyok, ki érzem a saját hitsorsosunk által s oly kirivó modorban sértő prot. lelkészi kar mély sebeinek fájdalmát, s fáj ezen mindnyájunkat megszégyenitni akaró bántalom attól, ki egykor mint tanitó maga is a most elkárhoztattak sorába tartozott, s kinek sem egyházunk iránti jóakaratát, sem józan itélő tehetségét kétségbevonni nincs okunk. A mi hiba, az ne legyen mentve. Hogy lehetnek, sőt vannak oly prot. lelkészek, mint a minőket Boross ur emlit hogy ismer, kik mind külső, mind belső viseletükkel mind buzgalom és tudomány hiányában nem emelői azon gyülekezetek vallásos ügyének, buzgalmának melyben hivataloskodnak, hogy korteskednek s Jézust Böszörményivel vagy Deákkal hasonlítják össze: ezt ha megengedjük s az oly megfeledkezéseket Ítéletre méltónak tartjuk is: de néhány hivatali állásának komoly méltóságáról megfeledkezett tagért, milyen minden társadalomban mindig volt és lesz, talán mégis mély sértés a lelkészi s tanitói kart, tehát százakat, ezreket egész általánosságban „bálványimádók méhkasának" nevezni, s azt állitani, hogy 1848 után a magyar prot. lelkész nem pásztora híveinek, nem vigasztalója a szomorodottaknak, nem szövétneke a setéiben tapogatódzóknak sat. Az a sok, néhány megkülönböztetés nem gyengíti az egyetemes kárhoztatást, mely nem egy hitsorsosíó), ki magát a pátens korában előlküzdőnek s egyháza iránti jóakaratunak mondja, de egy elvi ellenségtől is, ki semmit számba venni nem tartozik, szenvedélyes megfeledkezés volna. A szóban levő tekintély-csökkenés okait s általán egyházi bajainkat oly higgadt belátással sorolta el Farkas tanár ur idézett levelében, a hiányokra is ugy rámutatott, hogy e részben nézetem szerint kívánni való nem maradt fenn. Azonban, miután B. ur az egész levélből a lelkészi tekintély csökkenésének kérdését kiemelni s oly sötét színekkel festeni az egyház iránti nagybuzgalmától ösztönöztetve jónak látta: szólnunk kell a tárgyhoz minden oldalról, hogy a mély sértésből egymás kételyeinek eloszlatása s igy valami haszon származzék. Átalán, minden külső tekintély oly arányban csökken, a mint az értelmi fejlődés halad, s az egyén és társadalom nagyobb öntudatára jut saját méltóságának, s az egyszerű ember is érzi, hogy ő is ember, s a nála magasabb sorsban levők vaktjszteletet, rabszolgai hódolatot tőle jogosan nem kívánhatnak. Ez nagyon természetes. Hazánk népeit az 1848-iki nagy változás szabadlábra állította, saját sorsának s magaviseletének urává tette. Ebből kifolyólag, a földesúri, szolgabírói sat. tekintély csökkent, a lelkészi tanitói kar az uri osztályhoz számíttatván : ezé hasonlókép. Az erkölcsi érdemért, tudományért való öntudatos tisztelet a nép lelkében, s annak átaiános kiérdemlése a lelkészi, tanitói kar részéről, még nem értek össze, hogy kezet foghassanak s egymást üdvözölhessék. Ez a lélektani ok. Továbbá 1848-tól máig annyi lelki rázkódáson ment keresztül Magyarország s a prot. nép, annyiszor látta az igazságot, meggyőződést, jogot, szabadságot, erényt verettetni és csúfoltatni a polgári és hatalmi téren, hogy az evangéliumi szent igék és remények erejét és valóságát is kezdte kétségbe vonni ; vesztett előtte a vallás tekintélye, s igy vesztett azoké is, a kik annak több vagy kevesebb tudománynyal, lelkesültséggel hirdetésére magukat időnként elhatározták. Mert talán nem mondok valótlant ha állítom, hogy a vallásos erkölcsi társadalmi eszmék, intézmények tisztelete és méltatása mindég összefügg az azokat kezelők, kiszolgálók iránti méltatással; s ha isten és a szabadság, jog és erény dicső oltára a lelkekben összetöretik: óvhatatlan hogy darabjai a körülte forgolódóknak is sérelmet ne okozzanak. Tovább menve, 1848 óta az összes polgárisultabb népek, kik számításba jöhetnek, egy valóságos szellemi forradalom rázkódásait érezték, s annak egyrészt fényét, másrészt árnyát leikökbe fogadták. Tekintsünk szét az irodalom terén. Valyon itt mai nap, az erkölcsi célok, társadalmi erények, a hit és vallás magas érzülete ós tszményei oly kegyelettel említtetnek és koszoruztatnak-e mint pár évtized előtt ? S az irodalmi nézetek, illetékes és illetéktelen bírálatok, részint közvetlenül olvasás utján, részint közvetve az olvasottabbak s magukat miveltebbekuek tartók által nem hatnak-e el az alsó néprétegig, s nem okoz-e a még helyes Ítélettel nem biró nép lelkében zavart, nem támaszt-e kérdéseket, melyek aztán a legtöbbször a szeszély igaztalanságával támadják meg, árnyalják be vagy törik össze az isteniek s azok szolgálatábau állók tekintélyét. Midőn oly kíméletlenül kárhoztatott B. ur, ezt neki mint gondolkodó irodalmi férfiúnak tekintetbe kellett volna vennie. — És még egyebet is. — A magyar prot. lelkészi, tanitói kart, alig némi kivétellel, a nép és közvetlenül dijjazza, fizeti. Mennyi kellemetlenség s a tekintély mily kárával jár ez: nem szükség részleteznem, csak rá kell mutatnom. Összefügg ez egész egyházi berendezésünk, törvényeink, szabályaink célszerüsitése- és sok részben újításával is, történjék ez egyh.-kerületenként, zsinaton vagy bármikép. A mit imént jeleztem, egyrészt a prot. lelkészi, tanitói kar, másrészt az egész prot. egyházi vallásos élet hanyatlására, tekintélyének csökkentésére nagyban befoly, az olvasottabbak, magukat miveltebbeknek, s igy az egyh. élet, vallásos érzületek, eszmék bírálatára, sokszor kisebbítésére, gúnyolására jogosultabbnak tartók épen nem lelkesítő példája, mely ellen sokszor, bármily buzgalmu s tudományos készültségü legyen is a lelkész, nem küzdhet elég sikerrel; sok, valljuk meg, 23*