Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-05 / 1. szám

mond — „szükség van kivált a mai sok tekintetben szédületes korban, hol reformok cime alatt több a rom, mint az épités, hol az ormók keresése miatt a mozoghatlan alapot nem igen veszik kellőleg számításba" s ezzel kimondotta magára az ítéletet, hibáit öntudatosan elkövetett hibáknak vallván. Mondhatná ugyan valaki s épen szerző is, hogy akadémiai tankönyvben a nyelvezet kevésbé lényeges; ott inkább elvek, eszmék jönnek tekintetbe, ott inkább az író álláspontja, a tények s azok indokainak megítélése sat. lehetnek határozók. Azonban a gyöngy a szemétdombon és a királyi koronában nem egyértékü ; ha valaki eszmék, elvek mellett, vagy ellen küzd, még nincs feljogosítva, hogy a szentesitett nyelvtörvényeket keresztülkasul gázolja, tudós és nyelvrontó még eddig nem egy. Könnyű ugyan elhinni, hogy szerző idegen kútfők tanulmányozása közben nem egyszer sajnosan tapasztalá, hogy nyelvünk még nem képes mindent hiven s főleg kellő rövidséggel visszaadni s nemes indokokból fogott újításhoz s hozta világia szörny-szülötteit. Pillanatig sem merném kétségbevonni a szándék tisztaságát, csakhogy mint valamelyik moralista mondja: „a pokolba vezető út is csupa jó feltételekkel van kikövezve ki bűnbocsátó leveleket árui, hogy templomot építsen, még aligha tett többet, mint ki oltani segit a házat, melyet felperzselt. Azonban különben csak az bizonyult be, hogy igazán nem kis munka az a „yvio&í aeavTovu

s nem csoda, ha akad kertész, ki élte delén veszi észre, hogy ő — miután plántái sehogy sem fogamzanak — talán nem igen született kertésznek. Míg azonban szerző csak ott akar tenyészteni, hol semmi sincs, még nagy tévedései is inkább menthetők, mint midőn a megfogamzott jónak szegi nyakát, hogy helyét idétlen rosszal pótolja. így nő aztán a létezővel való túlságos elégedetlenség, a minden áron ujitani akarások s öntudatos nyelvrontás nyomain a temérdek tüske és bogács, melyekből nem igen ékes a koszorú. Szedjünk össze mégis leveleikből annyit, mennyi elég lesz, hogy belőlük íölebb kifejezett s bizonyításra váró tételünk betűit utolsóig kirakhassuk. I. Eomlott nyelvérzék mellett ujitási viszket e g. Cultus = imály. Ez már csak azért sem felel meg a cultus által képviselt fogalomnak, mivel ugy az apostoli, mint a későbbi ker. isteni tisztelet központját, főrészét az igehirdetes (prédicatio) képezé és ingyen sem az ima, a miként van ez ma is és pedig Debrecenben is. Épen oly joggal lehetne a cultus — ének-ély, vagy még legjogosabban = ig-ély. — Ujitani, ha szükség kívánja, szabad is, jó is; de mindig csak a nyelv szellemének megfelelőleg és ugy, hogy az idegen szó teljes értéke megmaradjon. Mennyire nem akarja azonban szerzőnk az ily törvényt kötelezőnek ismerni, mutatja az, hogy neki például: religio peregr i na — idegen imály, a midőn aztán cultus ós religio összeesvén, előáll a ceremónia-hit. — Hogy a cultus szóval még kevésbé legyünk tisztában, a 25-ik lapon ily kifejezést olvashatunk: a bölcsészet.... az imály-ke reteket lerombold. Mit akar ezalatt érteni, alig gyanítom; ha talán templomot, akkor inkább ajánlanám: imály-karám, igy aztán majd csak hamarabb lehetne egy akol és pásztor. Azonban körüíbelől a pogány cultus megváltoztatását érti az erkölcsi elvetemültség korszakában. — Genu-flectentes = imály~ ban résztvevők s egy lappal hátrább = térdelők. Az egyszeri tiszteletes azon töprenkedett: mit is irjon már ő a neve alá: pap vagy tanító? Végre is aláirta, hogy: lévita. — Tehát sem nem imály ban résztvevők, sem nem térdelő k, hanem a harmadik, melyet aztán a másik kettőből körülírva tisztára magyarázhatunk. — Ugyanazon fogplmat, ugyanazon szóval adni vissza annyiszor mennyiszer, oly tankönyvi szabály, mely — még akadémikusokkal szemben is — csak előnyösen respectálható. Radácsy György. (Folytatása következik.) BELFÖLD. Egy megkiusult támadás. Mint a vizbe dobott kő felveri a tó nyugalmát s a habgyürü mit támaszt, a központban legerősebb hullámot ver fel, mig távolabb menve mindig erőtlenebb, simább lesz a habgyürü s végre jeltelen oszlik el: ilyen magyarhoni prot. egyházunk történetének tengere is ; a múltban a vallásüldözés rémes kövét dobta bele a vakbuzgóság s roszakarat, a múltban erős hullámokat vert, vért s holttesteket vitt s sodort az üldöztetés habja odább, mig a felvilágosodás korszakában mindig erőtlenebb, kisebb lesz az üldözés hullámgyürüje s hisszük a közel jövőben teljesen szétomol. Keserűn csalódnék azonban az, ki hinné, hogy az alkotmányos tCrvényhozás által kimondott vallásegyenjoguság korszakában a protestánsok sérelmei beszüntetvék s panaszra nincs okuk. A hierarchia nyugalomra van kényszerítve, de e csendesség a tűzhányó hegy nyugalma, mely nem aludt ki vészes lángival, csak pihen. Vár, gyűjti a vészes anyagokat, hogy az elérkezett alkalmas időben egész erővel kitörhessen. A főcrater csendes most, csak mellékoldalain próbál kiütni a tűzfolyam. Az ultramontanismus a felszínen békés, kerüli a látszatos üldözéseket, de félre a főarcvonaltól bele ereszti egyes vitézeit a más vallásúak jogának támadásába. Korunk még nem elég erős kivenni az ultramontanizmus kezéből a fegyvert, a hatalmat, pedig ki kell vennie, mert igaza van Montesquie u-nek midőn azt mondja : „mikor valakit megtisztelünk, tisztán tudjuk mit adunk neki, de mikoramegtisztelős mellé hatalmat is adunk ke-