Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-05 / 1. szám

előtérbe lépni a keresztyén szeretetet, mely a közös érdeket mindenek fölibe helyezi. Csak is igy remélhető, hogy a hazai protestantismus eljut ama csendes kikötőbe, hol a viharok veszély nélkül vonulnak el felette. Az évek gyorsan repülnek egymásután s ha nem okulunk az eltűnő évek tapasztalatain, elszomorító képet tárnak előnkbe a következők. Ha nem veszszük fontolóra, hogy legégetőbb kérdéseink, mint papságunk nyomorult helyzetének emelése, országos papi nyugdíj létesítése, iskoláink rendezése, népünk oktatása és tanítása, buzgóságának és áldozatkészségének felébresztése, jogi viszonyaink rendezése, egyetemes képviselőtestületünk felállítása, önkormányzatunk tapasztalt hiányainak javítása stb., azért nem nyerhetnek sikeres megoldást, mert nincs együtt működni akaratunk, mert mellékes érdekek bizalmatlan távolba tartanak bennünket egymástól: mit várhatunk a jövőtől ? A fentebbi kérdések csak egyike is elegendő arra, hogy kezet fogva tegyük meg a reánk bizotfc nagy munkát s mi haboznánk, midőn annyi tennivalónk van? Nem, ez lehetetlen ! Hála a gondviselésnek, hallgatni kezdünk az idő szavára. Az ujjászületési folyamat megindult és szent hitünk van működése sikerében. Lassan, de lépésről lépésre mégis haladunk. Lassítja a munkát, hogy kevesen szegődtek a zászló alá és sokan vannak, kik gunymosolylyal tekintenek a kis csapatra, vagy épen akadályokat görditnek útjába. De a munka folyik szakadatlanul. Az ügybuzgalom és lelkesedés nem lankad sem a gunymosoly, sem az elébe gördített akadályok láttára. Örvendetes jelenség ez, a bekövetkező szebb jövő reményének záloga, és míg e drága zálog a hajnalpír közeledtét hirdetve örömünk, bizadalmunk alapja, nyomasztó sóhaj sir ki keb lünkből, vajha ezen egyházi életünk emelésében tett első lépéá komoly intésül szolgálna mindenkinek, hogy az egyesülés ideje elérkezett, a darabokra szakgatás vészt rejt magában, s a regeneratio nagy munkája annál könnyebb leend, mennél többen csatlakoznak tehetségeik szerint, a mint az ur adta, harcosaiul. Ez a komoly intés az, a mire minnyájunkn a k szüks "égünk van, hogy a kik már rósztvesznek a nagy küzdelemben, ujabb erőt, kitartást, bátorságot és bizalmat nyerjenek, a kik pedig tétlenül nézték eddig, vagy talán akadályokat gördítettek ellene, sorakozzanak a saját érdekükben megindított újjászületés áldásos keresztülvitelére. Könyvismertetés. Egy főiskolai tankönyv vagy Egy „egyháztörténész" mint nyelvújító, s a „Debreceni graramatica közelgő feltámadása. Van szerencsém az „Egyh. és Isk. Lap" olvasó közönségét egy a mult évben — és pedig a magyar Sí ónban — megjelent „Keresztyén Egyháztörténelem" cimü mű sokat mondó nyelvezetével megismertetni. Szülőhelye Debrecen. Szerzője Balogh Ferenc „hittanszaki" tanár. Kiadta Csáthi Károly gazdasági akadémiai könyvárus s magasztaló szavakkal mutatta be a „Hon" valamelyik augusztus havi tárcája. Igazán nagyon olcsó ma a dicsőség. Nem igen kell hozzá egyéb, mint egy jó tollú barát, vagy egy életrevaló könyvárus, s vesz az ember olyan müveket, melyekben minden más tulajdonság inkább feltalálható, mint épen az, melyet a nagyhangú bemutatás után méltán várhatunk. így van ez legnagyobb részben nevezett művel is, melynek egyéb hiányai között*) kétségkívül szörnyű nyelvezete tesz reánk legkellemetlenebb benyomást. Hogy a természettudósok, bölcsészek, jogászok, orvosok minden lehető erőszakot elkövessenek nyelvünkön, ahoz már majd hozzá is szokunk, mint a magyar katona a német vezény-szóhoz ; de hogy történészek álljanak elő vakmerő s minden törvényes alapot nélkülöző újításokkal: ezt megszokni kissé nehezebb s nem is igen van kedve senkinek. Mindenesetre kívánatos volna, hogy a Nt. szerzőt, ki — ha bevallott nyelvtana mellett megmarad — hivatva van hallgatói, a leendő lelkészek és tanárok által nem csak az iskolai ifjúság, hanem a nép még jó részben romlatlan nyelvérzékének tönkretevésére is, oly műbíráló világosítaná fel tévedéseiről, kinek szakképzettsége a légből kapott újítások idétlenséget kimutatván, a tévútra jutott történetíróból a nyelvtan-alkotási viszketeget exorcisálhatná. Éti — mint e téren nem szakember — inkább csak ismertető, mint bíráló szerepre vállalkozhatom. A jogot azonban e tárgyban való felszólalásra senki sem tagadhatja meg tőlem, ha tudja, hogy kérdéses mű „lelkészkép ísségi vizsgára készülő atyafiaknaku

is van szánva, kik közé én is tartozom. Nem leszek szigorú azért, ha állítani merem, hogy : romlott nyelvérzék mellett ujitási viszketeg; nyelvtani és szófüzési ismeret-hiány miatt homály és érthetetlenség; eredetiségre törekvés mellett boszantó sületlenség az, mie könyvnek m inden lapján tömegestől tódul elénk. És hogy mindezen tévedésekből az alapul szolgáló német kútforrásoknak — Gieseler és Kurz — vagy a parancsoló szükségességnek, mely egyes müvek létrejövését siettetni szokta, semmit be ne tudhassunk: szerző mü^ét „ujabb alakítást nyertszövegnek" nevezi s állítja, hogy „nem sietve, hanem lassank ént dolgozott, hogy szilárdabb nézpontokra tehessen szert, s Ítéletében kevésbé legyen koczkáztató", „mire" — ugy *) Az egyéb hiányokról — a't. szerkesztőség engedelmével— egy későbbi cikkben a kútfők kellő tanulmányozása után. R.