Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-12-14 / 50. szám

a kisebb és számosabb patronusokhoz, s szokva ahoz is, hogy a hatalomban ezekkel osztozzanak, sőt gyengeségök tudatában talán még az egyesülés szükségét is jobban érezhették, mint a hatalmas ós erős Tiszántúl. — Ellenben a tiszántúli papok hajdan nem szorultak semmiféle nagy ur pártfogására, mert őket a legnagyobb ur, az ország fejedelme pártfogolta. Ennek aztán szivesen átengedtek annyi jogot, a mennyit igényelt, de másnak semmit, s most sem akartak, midőn már a fejedelemség nem létezett. Hogy a viszonyok az erdélyi fejedelemség bukása által nagyon megváltoztak, hogy jövőre az egy hatalmas fejedelem pártfogását több kisebb patrónus támogatásának s főként az egész tömeg egyesült erejének kell kipótolni azt ők megérteni hajlandók nem valának; hanem folyvást csak a papság jogait, a világiak illetéktelenségét és arégi kánonokat emlegették. Hogy ez alatt a róm. kath. clerus minő jó halászatot folytat a zavarosban, a gyengébb dunántuli ős felső-magyarországi részeken s mórtföldekre terjedő vidékeken részint a misére kergeti, részint földönfutókká és bakonyi zsiványokká üzi a szegény kálvinistákat s helyökbe pápista tótokat és németeket telepit: azt természetesen a debreczeni nagy torony miatt látni nem lehetett ; ott pedig nem volt semmi baj, mert Debreczen olyan privilégiummal birt, hogy ott a pápistáknak megtelepedni sem volt szabad. Azon egész belküzdelemben, mely 1734-től 1821-ig folyt, sőt egyes utólövései most is hangzanaka hierarchia ügyéért, s mellékesen a convent létjoga ellen is, csak a tiszántúli papok harczoltak ; de koránt sem valamennyien, s annál kevésbé az egész kerület, hanem csak „némely papok," a mint alább ki fog tűnni. De ezen küzdelemnek főtárgya épen nem a convent volt, mint Révész Imre dolgozata után gondolnók, hanem a hierarchia és küriarchia között folyó harc. Ezután kimutatja szerző, hogy ezen küzdelem gyümölcse volt azon közönségesen ismert folyamodvány, melyet Sinay Miklós, az akkori debreczeni oraculum, és a tiszántúli hierarchikus törekvések vezére a püspök és néhány esperes közreműködésével az 179% XXYI-ik törv. cikk alkotása alkalmával a királyhoz benyújtott. Mely lolyamodvány veleje az, hogy az egyház törvényei szerint a világiakat semmi jog nem illeti az egyházban, tehát nem lehetnek tagjai a consistoriumoknak, nem lehetnek iskolai gondnokok, mivel az iskolákat íokozatosan a helybeli pap, esperes és püspök igazgatja, és igy még az iskolai alapítványokra való felügyelet sem illeti a világiakat, könyvek censurájában és a házassági törvényszékeken sem vehetnek részt. De a mely folyamodványról 1862-ben még azt irja Révész Imre (A magyar prot. egyház szabadságának védelme, stb. 87. lapján), hogy a benne foglalt tételek „nemcsak az országgyűlésen oly nemes elszántsággal küzdött magyar protestáns nemesség közvéleményével, nemcsak a magyar protestáns egyház történeti múltjával ós érdekeivel, de át ilában a tiszta keresztyénség és protestantismus elveivel is igen nagy mértékben ellenkeznek. Szük látkör és nyomorult egyoldalúság, uralkodásvágy s a nemesség iránti gyanakodás, féltékenység és irigység indithaták a tiszántúli superintendest és espereseket, ezen soha eléggé nem kárhoztatható s megmérhetlen vészes következésü hierarchiai törekvésre, a melyben, hogy titkon a róm. kath. klérus által is huzdittattak és gyámolittattak, biztos történeti nyomok mutatják ; a klérusnak tudniilik érdekében állott, minden eszközöket felhasználni, hogy a törvényterveket, s a magyar protestáns egyháznak azok által biztositni kivánt szabadságát és consolidaltatását vagy egészen, vagy részben meghiúsítsa." Meg is hiusitá legalább részben — mint tudjuk — de azért világi uraink nem adták fel a győzelem reményét, sőt most már nem elégedtek meg az egyetlen curátor befolyásával, hanem a teljes paritas elvét akarták keresztülvinni, a mi nekik sikerült is a budai zsinaton. Azonban — irja ismét Révész ur 1862-ben — e zsinatok kanonai ellen egyfelől a protestáns hierarchia, másfelől a római katholikus klérus — tehát épen azon érdekek, melyek az országgyűlés fotyamán a törvénytervek ellen — erélyesen küzdöttek, és Ki is vitték azt, hogy a zsinati kánonok a felség által nem sanctionáltattak. Itt önként egy kérdés merül fel — folytatja Révész ur, — az t. i. hogy igazságos és törvényes dolog volt-e a felség részéről ... a budai és pesti zsinatnak szótöbbséggel, és a törvényes formaságok megtartásával alkotott kánonait nem sanctionálni azért, mert azok ellen egyes papok folyamodtak. Ha egy pártnak, egy töredéknek bármely társadalomban ily nagy suly tulajdoníttatik, akkor minden rend és minden törvényhozás képtelenség fogna lenni." Ezek előrebocsátása után átme gy cikkünk szerzője a „tulajdonképi vitás kérdés fejtegetéséhez, mely is az hogy „mivolta convent századunkelső felében? (Vége következik.) A Brahma Samadscli. Vallástörténelmi rajz. (Vége.) 3. Keschab Tschander Seri. Mind e körülmeny világosan jelzi az elterjedt szükségérzetet mely valami magasb, jobb után sovárog annál mit a hinduismus nyújthat ; egyszersmind figyelemreméltó bizonysága annak, hogy a Brahma Samadsch kedvező viszonyok mellett egyik hatalmas tényező leend az ind nép újjászületésére. Keschab 1870-ben uj tapasztalat s ismeretgyüjtés végett néhány tanuló kíséretében Angliába jött. Itt egyszersmind sokat fáradozott azon, hogy az angol nép rokonszenvét feléleszthesse nemzetének szellemi s anyagi emelkedése iránt. E célból rendre látogatta a befolyásos férfiakat tekintet nélkül politikai elveikre, s többen a legtekintélyesebb államférfiak közül méltányolva a nemes törekvést a legelőzékenyebb részvéttel fogadták, s a nép is mindenütt élénk kitüntetéssel fogadta.