Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-12-07 / 49. szám

tért foglalnak el. Példa erre, a mit mondottam, s a mit S. ur is csak quantitive igyekezett megcáfolni; — s a minek bebizonyítására saját tapasztalataim — nem képzeleteim köréből — sajnosan szép számú adatok állanak rendelkezésemre. A [ki tényeket registrál, az nem eshetik túlságba, csupán a tények lehetnek túlságosak, — mondja S. ur. — És mégis csak ugy van biz az, hogy tényeket registráltam, sőt S. ur szerint túlságba is estem, amint hogy a ki tényeket általánosit, az nagyon könnyen is mehet túlságba, a mennyiben „a potiori fit denominatio" az egyes eseteket pedig bajos megolvasni és bizony tévedhet az ember, a midőn meghatározza a „potiort" a melyről azután a dolgot elnevezzük. Azon tényeket a melyekre részint egyenesen, részint célzatosan hivatkoztam szóban forgó cikkeimben, maga is elismeri Sántha ur olyanok gyanánt, a különbség közöttünk csak az, hogy a mit én saját tapasztalataim — nem képzeleteim — s egyházunk terén fel-felmerülő, lelkiismeretesen megfigyelt jelenségek nyomán többségnek tartok, azt ő kisebbségnek tartja, — nincs okom azonban kitelkedni, Miszerint neki erre szintén igen fontos és nyomós okai lehetnek. Én megvallom, hogy ott, honnan Sántha ur tapasztalatait merítette, t. i. a dunántúli ágost. hitv. kerületben a viszonyokkal közelebbről ismerős nem vagyok, csak éppen hallomásból tudok egyetmást, a minek — meglehet a fele se igaz. Hallottam a többi között azt is, hogy ott az atyafiság, sógorság és dunántuli születés szinte a charismák közé számíttatik, — de a mint mondám, én mendemondára semmit sem adok, s minden félreértés kikerülése végett kijelentem, hogy ama tényeket, a melyekre reflectáltam, nem a dunántúli egyházi életből abstraháltam; — s ha tán tapasztalható ott is egy meg más baj, a mely az egyház felvirágzását hátráltatja, annak orvoslását szívesen rábízom az oly lelkes papokra, milyennek magát Sántha ur válaszában bemutatta, csak arra szeretném ö buzgóságukat figyelmeztetni, ne legyenek oly megelégedtek, ne higyjék, hogy ha az ő küszöbük tiszta, — már elég van téve az üdvösségre, — mintha a többihez nem volna semmi közük, — mert van bizony, sőt kell hogy legyen. Mert ha magukat saját erényeikbe involválják és hagyják folyni a világ sorát, a mint folyik: akkor nagyon könnyen megeshetik ott is, hogy akad valami hívatlan ember, a ki megolvassa azon nyájakat, melyeket a testté vált ige, s azokat, melyeket megszokás, születés stb. vezérel; megolvassa azon pásztorokat, kiket a keresztyénségben, közelebbről meghatározva a protestantismusban kifejezést nyert világboldogító nagy eszme lelkesít, és összehasonlítja azokkal, a kiknek a papság jó kereset, hozzáadván azokat, a kiket a protestáns egyház ügye általában véve még annyiban sem érdekel, hogy valami egyházi lapot olvasnának — mert ez a rubrika ís bőven kiad, — és én tartok tőle, hogy nekem fog igazat adni! A mit egyébiránt nem óhajtok! „Ha a nyáj rosz, a legtöbb esetben a pap teszi azt azzá"— mondja S. ur. Én azt mondanám rá : „Tu dixisti"! — meg kell azonban jegyeznem, hogy én nem mertem volna igy határozottan kimondani, — legfölebb többes számban, mert egy fecske nem hoz tavaszt s éppen nem rendkívüli dolog, ha elszigetelt józan, becsületes igyekezet a romlott közszellem környös körül tornyosuló hullámai között elmerül; másrészről a rosz és rosz között is nagy a különbség: ismerek én elég papot, a ki az oly nyáj mellett, mely a mi nézeteink szerint talán rosz, igen pompásan érzi magát; a ki lemondott azon nemes ambitióról, hogy vezéreljen, megelégszik a sokkal kényelmesebb vezettetéssel; a ki szívesen ád a híveknek a testi kenyérért nem lelki kenyeret, ha ez tán nem eléggé kapós, hanem szép szellemi bokrétákat, melyek csakúgy ragyognak a szellemtől, a költészettől, s melyeken oly szívesen elandalodik a lélek, s elszunnyad a lelkiismeret; a ki szépen meg tudja válogatni az erény nyilvánulásai között, mi a modern, mi a kopott, ócska, s ha már végkép el nem lehet a nélkül, hogy ezen utóbbiak közül egyetmást elő ne hozzon, a világért el nem mulasztaná hozzá tenni, hogy azt Luther, vagy Pál apostol, vagy más mondta, nehogy valaki sértve érezze magát, hogy még tán ő is stb. — Járjon csak kissé jobban utána a dolognak S. ur s meg fog győződni, miszerint azok legnagyobb része, a kik ex offo a nyáj pásztorai, vezérei, tényleg nem egyebek mint. annak a nyájnak többé-kevésbé kegyelt, többé-kevésbé nélkülözhető szolgái. — Igy értettem ón a dolgot, a midőn reflexiómban arról ejtettem néhány szót: ki tényleg a nyáj pásztora, ki nem. E szerint mérve a dolgot, ugy hiszem nem nagy lesz közöttünk a nézetkülönbség. Végül még egyet. Elismeri S. ur, hogy vannak oly papok, a kikről reflexióim III. darabjában „gunyoros tükröt" készítettem, csak arra kér, adjam azt annak a kezébe, a ki megérdemli. Erre nézve nem tehetek egyebet, minthogy kijelentem, miszerint én azt a tükröt mindenkinek és senkinek se adtam kezébe, a minthogy máskép nem is tehettem; — azoknak, a kik benne magukra ismertek, megrovásul, azoknak pedig, a „kik benne magukat nem ismerték, buzdításul, és sokat mernék rátenni, hogy a legtöbb, a kinek számára készült, még bele se nézett, de még tán csak tudomással sem bir arról, hogy az arcképe „Prot. Egyh. Lap"-ban megjelent. Szükségesnek látom tehát én is kölcsönfejében egy kérést kockáztatni, és az nem volna egyéb mint az: szíveskedjenek azok „a kik meg nem érdemlik," azokat „a kik megérdemlik" kissé felzavarni és nemcsak intra muros, de extra muros is azon dolgozni, hogy nekem ne legyen de csak egy mákszemnyi igazam sem ; mert mig a renyhék alusznak, az eszélyesek gazdálkodnak, a földnek savai pedig a dolgot összetett kézzel nézik ős minden legkisebb érintésre felberzenkednek s kardoskodnak a közös ellenség mellett, arra alig van valami nagy kilátás !