Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-11-23 / 47. szám

A f. évi octóber 28—30-dikán Budapesten tartott bányakerületi közgyűlés 3 d:k napján, az apostagi lelkészválasztás ügye tárgyalása alkalmával, a főpásztor ur a pestmegyei ev. esperesség főesperese eljárására nézve egy kifejezést használt, melyet utóbbi alaptalannak ós magára nézve sérelmesnek nyilvánitott. Az ebből keletkezett feszültség elhárítása és kiegyenlítése czéljából alólirott a főpásztor ur által fel lettem hatalmazva annak nyilvánítása ós köztudomásul hozatalára, miszerint ő mondott szavainak sértési szándokot nem akart tulajdonítani, s azokat téves kifejezésből eredetteünek nyilvánítja; s igy ezen ügy mind a két fél teljes kibékülésével és a főesperes ur teljes megnyugvásával a közügynek nem csekély nyereményére s mindnyájónk legnagyobb örömére, kiegyenlítettnek ryilvánittatik. R u d n a y J ó z s e f, pestmegyei ev. esp. feleügyelője. Külföldi egyház és iskola. Lipcsei levelek. I. Nagytiszteletti szerkesztő ur ! Les extrémes se touchent — tartsa a francia közmondás, és hogy minő nagy igazság rejlik e szavakban, az élet minő ellentétes dolgokat állit gyakran egymás mellé, elég alkalmam volt tapasztalni háromheti itt időzésem alatt is. Semmi sem tesz az emberre kellemetlenebb benyomást, mint a szélsőségek együtt látása; mindaz, a mi szép, jó és nemes az emberben, mind az, a mi elismerést és kitüntetést érdemel az egyházi, polgári és társadalmi intézményekben, értékéből sokat veszt, és jótékony hatását kellemetlen benyomás váltja fel, ha oly utakon és módokon látjuk azokat életbelépni, melyek fogalmukkal és eredetük természetével ellentótben állanak. A lipcsei egyetemnek és főleg azon tanmódszernek, melyet ezen egyetem jeles tanárai követnek, közelebbi megismerése költötte fel bennem e gondolatot. Engedje meg azért a nagytiszt, szerkesztő ur, hogy első levelemben e kérdéssel foglalkozzam, és teljes méltánylattal ezen egyetem kitűnőségei, valamint ezek által szerzett jó hírneve ós a németországi többi egyetem feletti elsősége iránt, kimutassam, hogy mi az, amit én itt az egyetemi rendszer elméletével annyira ellentétesnek, annyira összefórhetlennek találtam. Korunknak egyik épen annyira jellemző, mint elismerést érdemlő törekvése, hogy az oktatás módszerét fokról fokra haladva, következetesen igyekszik keresztül vinni. Azok a szabályok, melyek a kezdetleges oktatás kiindulási pontjánál mérvadók, szilárd alapon nyugszanak ugyan, ós modósitást csakis az illető oktató lélektani ismeretei után szenvednek; de azért szilárd alapjuk és célszerűnek bizonyult alkalmazásuk nem jogosíthat arra, hogy az oktatás minden fokán szigorúan keresztülvitessenek. A helyes oktatásnak progressivnek, fokonként haladónak kell lenni; oly általánosan elfogadott és a siker által teljesen igazolt alapfeltéte ez minden oktatásnak, hogy e helyen motiválnon — azt hiszem — felesleges. A legnagyobb vigyázatot kiindulási pontjánál igényli ; valamint szigorúan meg kell vizsgálnunk az alapot, melyre a házat építeni akarjuk, vagy más példát hozva fel, valamint a termőfölddel a földmivesnek adiig van legtöbb mankája, mig azt a vetés befogadására elkészíti, ugy az oktatónak is a keze alatt levő növendék lelkületébe mindjárt kezdetben kell behatolnia, benső világának még csirában levő jó és rosz hajlamait kifürkésznie. E roppant sok fáradságot igény lő és nehézséggel járó munka képezi az oktatás alapját; ha ez jól meg van vetve, azaz ha az oktató ismeri növendékének lelkületét, a későbbi sikeres vezetés és oktatás nagy munkája felette meg leend könynyitve, mert lassanként a növendék mintegy segítségére jön az oktatónak, a mennyiben egyénisége mindinkább több tért nyer és nyilvánulásában önállóságra jut. A mily hibás és az oktatás alapelvéből semroiképen nem indokolható azon módszer, mely a teljesen ki nem ismert növendéknek mindjárt kezdetben önállóságot enged, mert akkor a fejlődés ferde irányban történhetik; ép annyira hibás és semmiképen nem indokolható azon módszer sem, mely a növendék elől elzárja az utat az önállóságra jutáshoz, és a felsőbb oktatás fokain kei észtül is ugy tekinti azt, mint a ki a saját lábán járni nem képes, hanem vezetésre szorul. Ezen utóbbi helytelen módszer alkamazását tapasztaltam a lipcsei egyetemen és ezen gyengeséget értettem az emiitett szélsőség alatt, mely merev ellentétben áll az egyetem jó hírnevével, ellentétben áll tanárainak tudományos képzettségével. Állitásom bebizonyítására szolgáljanak a következők. A lipcsei egyetem alapittatásától, 1409-től kezdve Szászországnak szemefénye és az uralkodóháznak, mely a 16, s 17-ik századokban még a reformatio hívének vallotta magát, egyik legkedvesebb kincse volt. János, szászkirály, kinek halálát most gyászolja az ország, az egyetem 450 éves jubileumán a következőket mondotta róla: „a lipcsei egyetemet, elődeimnek e tiszteletreméltó intézményét, melyet 450 év óta az ország minden fejedelme szeretettel ápolt, koronám egyik legszebb drágakövének tekintem." E szeretettel ápolt drágakő az uralkodó és az orszá * által egyaránt temérdek anyagikedvezményben részesült. Nem csupán az iskola-alap emlékszik nagy positiókról, hanem a fejedelmek és egyesek külön dotatiója is. E szerencsés körülmény következtében az egyetem anyagi tekintetben oly helyzetbe jutott, mely lehetővé tette, hogy épületeinek berendezése ós a legkitűnőbb egyének alkalmazása által a németországi egyetemekkel nem csupán csak versenyezhessen, hanem azokat felül is múlja. A tanárok alkalmazása körül azonban oly lényeges hiba követtetett el, mely már is kezdi rosz gyümölcseit megteremni. Nem az volt a baj, mintha nem lettek volna kitűnő, főleg a szaktudomány terén kitűnő tanárai ;