Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-11-16 / 46. szám

T A. irl G Liszt oratoriuma. No, hitetlen eretnek! hát mit szól ehhez ? Ugy szereti a mi pápista misénket kigúnyolni, azt értelmetlennek haszontalannak cimezgetni, hát mondja meg igaz lelkére, tud-e az összes kálvinistasága a világnak ily nagyszerűen megragadó, ily lélekemelő kifejezést adni a vallásos érzelemnek, mint aminő ez volt, melyet most hallott? Meri még rágalmazni azt az egyházat, mely énekes s zenés miséi által alkalmat szolgáltat, ösztönt nyújt az ily lélekemelő, az embert a föld porából egy magasabb régióba ragadó templomi zenemű, egy ily oratorium kifejlesztésére ? Hány unalmas adventi, böjti s egyéb prédikációt elmondanak maguk azon textusokról, melyeket most itt alig három óra lefolyása alatt a zene és ének folyvást gyönyörködtető hangjain kifejtettek, elszavaltak ? Az a sok zsidó firkász — pardon! igy szokta Lonkay szent atyám a nyílt homlokú ultramontán irók kivételével a sajtó minden ujabbkori munkását nevezni, — majdnem megingat néha igaz pápista hitemben, de egy ily remek szüleménye a katholicismusnak meggyőz újból ós újból, hogy mégis csak szép ez a mi vallásunk, s messze felette áll ez mindenféle reformer vallásnak. Higyje meg, most is repes még lelkem örömében, ha visszagondolok arra a szép pásztori énekre, vagy a Stabat mater speciosa-féle naiv anyai örömöket tolmácsló énekre, vagy a begyi beszédre, melynek egyes tételeit soha sem találtam még ily szépsknek, vagy a Genezareth taván volt tengeri viharra s Jézusnak itteni csodájára, melyet egyik evangélista sem rajzolt le ily nagyszerűnek, a jeruzsálemi diadal-bevonulásra, majd az anyai mély fájdalmat oly kebelrázólag viszhangoztató Stabat mater dolorosá-ra s szóval a nagyszerű mű mindegyik részére. Igazán szerettem volna, ha mindegyik nyakas kálvinistának fülébe hangzott volna a „Resurrexit" harsonája, talán ők is arra a meggyőződésre jöttek volna, hogy az oly egyház, melynek ily művészete, s a művészeti elemekkel ily gazdagon bővölködő cultnsa van, az kisebb-nagyobb le veretése után is teljes diadallal fog resurgálni. Ilyesforma szavakkal fogadott a mult vasárnapi előadása után a nevezett nagy zeneműnek egy buzgó katholica, s e mellett a zenét meglehetősen értő, s még ininkább kedvelő nő , s ez által abba a sajátságos helyzetbe hozott, hogy kénytelen voltam egy világhírű zenedarab felett bírálatot mondani, Bírálatomat elmondom itt is. A darab tulajdonképi bírálatára nézve azt hiszem, asszonyom (azaz hogy nagysád bizony most nemcsak minden hangversenybe járó hölgy, de még a hangversenyi jegyeket áruló s szedő nők is, de e komoly lap hasábjaira nem akarom ezen divatos piperkőc kifejezést átplántálni), elég lesz annyit mondanom, hogy nagyszerűnek találtam én is, gyönyörrel, élvezettel hallgattam én is mind végig, habár távolról sem oly elragadó lelkesedéssel mint ön, asszonyom, s az önhöz hasonló nagy zeneértők, valamint nem győztem bámulni azon compositori tehetséget, mely egy ily darab létrehozásában nyilvánul. Van-e ezen darabban hiány, vagy felesleg ; nem túlzott vagy nem halavány-e valamelyik része? erről nem beszélhetek , ne beszéljen a hajdú a harangöntósről. Hanem, ha már az én eretnekségem ellen fordította asszonyom ezen zenedarabot, beszélek igenis azon gondolatokról, melyek azalatt, mig ön a zene hangjain a hetedik égbe emelkedett, bennem támadtak. Kétségkívül ugy tekintém én is e müvet, mint templomi, mint miséhez tartozó ének- ós zenedarabot, s akaratlanul is nem a redoutban, de valamely középkori egyházban képzeltem magam, a szereplő pár száz szenészben s énekesben pedig nem színházi s zenedei laikus tagokat láttam, de katholikus lelkészeket, s rég letűnt századok szerzeteseit, s azon gondolatok is, melyek bennem ébredtek, ezen képzelmek benyomása alatt születtek. „Mily szép volt az a pásztori ének!" mondja ön asszonyom. Kétségkívül, a leglaikusabb egyénre is kedves benyomást tesz, midőn az idylli egy valódi művész kezében megnemesittetik , mondhatni felmagasztosittatik. Sok szépet tudnék magam is ez énekről mondani; de hát művészi elragadtatása között gondolt-e arra asszonyom, hogy az a pásztorok műveltségéhez hasonló műveltségű középkori nép lelue századokon keresztül ilyesféle énekekkel tápláltatott ? Általa nem értett nyelven, orgona s más zeneszerek, majd később tarackok dörgése mellett énekeltek előtte igen szép szövegű s igen kedves dallamu énekeket Krisztus születéséről, a jászolban fekvő Megváltóról, a nélkül, hogy egész életén keresztül ha csak egyszer is megmagyarázták volna előtte, hogy miért született az a Jézus, mit kell tennünk, miként kell élnünk, hogy nekünk is megváltónkká legyen. Szép az az oratoriumi pásztori ének, ilyen nekünk kálvinistáknak nincs; de bármily szép is, higyje meg asszonyom hogy reám — ne vegye tőlem rosz néven a művészet Géniusza — mégis meghatóbb s maradandóbb benyomást tesz egy értelmes, imádata tárgyait ismerő népnek egyszerű, de a vallásos érzelem által felhevített kebelből előtörő karácsoni éneke. Hallgassa meg egyszer asszonyom, midőn valamelyik buzgó protest. gyülekezet reá kezdi : „Krisztus Urunknak áldott születésén, angyali verset moudjunk szent ünnepén." Ez természetes virág, a mit most hallottunk, az csinált. Képzelem, ha nem mondaná is, asszonyom, hogy mily elragadtatással hallgatta a „Stabat mater speciosát".