Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-10-26 / 43. szám

jedni és uralomra jutni készül, mi is véget vetvén a világi és egyházi hatalom szövetségéből szülemlett középkori zsarnokságnak, a társadalom egész fejlődését emberségesebb irányba terelui ós a világ szinét merőben átváltoztatni fogja. Hogy azoknak, kik már is társadalmilag a középkori institutiok állanak, a dolgok érintett fordulata nem tetszik, magától értetik és semmi sem természetesebb, mint hogy oly törekvésekkel szemben az emberiségi szabad haladásnak esküdt ellenségei, a jezsuiták minden követ megmozdítanak, hogy a tudatlan tömegek segítségével a társadalmat zavarba döntve, annak a mondott irányban folytatandó békés fejlődését megakadályozzák. S ami a haladás ez ellenségeit mai nap félelmesekké teszi, az, hogy ész és szabadság elnyomására épen az ész roppant vívmányait és a szabadság engedményeit használják fel. Nem volna-e tehát csakugyan idején, ha mi, kik proíestansokul a világi és egyházi hatalom ama végzetes szövetségének első megbontói, s a mai társadalmi irány első megindítói voltunk, ha mi, mondom, feledve kicsinyes felekezeti differentiáinkat, a közös ellenség ellen köz3s védekezésre szövetkeznénk ? Igaz, hogy nem Magyarország fog ama világkérdésekben dönteni; sőt külső jelek után ítélve épen most akarja Németország befejezni azt a harcot, melyet a középkoron keresztül több kitartással mint szerencsével vívott a pápák ellen. Azonban, ki a dolgok mélyére tekint, hamar beláthatja, hogy a mi ma Bismarkot e harcban erőssé teszi, az nem ama harcedzett hadsereg, mely Sedannál győzött, hanem a népek szabad szelleme, mely előtt a sírjából feltámasztott német császárság csak olyan középkori phantom, mint a magának isteni csalatkozhatlanságot tulajdonító állítólagos fejedelme minden fejedelmeknek. Az emberiség geniusát amolyan hazajáró lelkek tusái többé nem zavarják. A solidaritas tudatára ébredt nemzetek a művészet, ipar és tudomány szabad fejlesztésében egymást segítve, a békés hal; dás munkáját közösen folytatják, s jaj nekünk, ha mi a kor ez intő szózatára nem hallgatva, kicsinyes felekezeti féltékenykedéseinket folytatjuk, s szakadozottságunk által kezére dolgozunk ama szervezett reactionak, mely minden időben hatalmát a mi gyöngeségünkből, győzelmeit a mi torzsalkodásainkból merítette. Ballagi Mó r. A prot. papi testületet fenyegető veszély elhárításáról. „A prot. papi testületet fenyegető veszély* cimü cikkemben kimutattam azon okokat, melyek miatt kevósbül a prot. papi pályára lépők száma ; nem állítom, hogy az okokat mind elősoroltam, aki tud még azokon kivül, sorolja elő; azt sem állítom, hogy mindegyikre kellő súlyt fektettem, de hogy azok valódi okok: hiszem és vallom. Most megkísértem, hogy az okok hatását miként lehet mérsékelni s néhol magát az okot megszüntetni. Itt az idő, hogy ez ügy felett higgadtan szót váltsunk. Első helyen áll a prot. papi testületet és vele együtt a prot. egyházat fenyegető veszély között, a prot. pap csekély fizetése. Ha összeszednék a prot. pap ellen felhozni szokott vádakat, ezek mind visszavezethetők csekély kivétellel a szegénységre, mint élő nyomoruságaink kutforrására. Megilleti, sőt kellene , hogy a pap egész családjával tisztességesen öltözzék, hogy gyermekeit iskoláztassa, hogy a korszellemtől ne csak el ne maradjon átalában, hanem szakmáját illetőleg specialiter is kitűnjék ; e mellett, kivált ma s a jövőben még inkább, kellene ügyes társalkodónak, minden tisztességes körben otthonosnak lennie; jótékony célokra adakozásban példányképül előlmenni sat., sőt a tehetőseknél a taníttatás, nevelés eddig is utazással végeztetett be, ezután még jobban: ugyan honnét vegye a prot. pap mindezekre kellő menynyiségben a pénzt ? Bizony, mikor némely vádakat hallok a prot. papra szórni, azon közpélda-beszéd jut eszembe: könnyű a szegényt megszólni, de nehéz felruházni. Megvallom, hogy a szegénység orvoslása nagyobb feladat a prot. egyházban minden egyéb bajainknál, annálinkább is, mert mig egyéb bajainkat mi papok ugy mutathatjuk fel, mint amelyek gyógyításával nem közvetlen magunknak, de híveinknek akarjuk javát, mentek lehetünk az önhaszonlesés gyanújától s igy buzdítunk elemi, közép, főiskolára teendő adakozásra tanitó- s tanári fizetések javítására, szegények, szerencsétlenek felsegitésére, olvasókörök alapítására : de a mi szegénységünkről meggyőzni az egyházakat, ki vállalkozik ? A d. m. püspök ugyan kimondta ezt illő helyen és időben, de fájdalom ! e szó nem bírt eddig a mélyre hatni. Magunk tegyünk ez ügyben? óh az célra nem vezet száz ok miatt. Az egy Pereszlén i János barátomon kivül nem is tudok mást, ki az ujabb időben e baj ellen gyorsan segítő módot ajánlott volna, ez a mód is csak egy oly nemes szívnek lehet ajánlata, mint az övé : t. i. hogy a papok oszszák meg egymás között jövedelmük egy részét. De édes barátom! tettél e számítást, midőn e tervet ajánlottad ? Felszámitottad-e, hogy hány jövedelme kisebbnagyobb részét nélkülözni tudó pap áll szemben a naponként nélkülözéssel küzdő papokkal ? s circiter mennyi lehetne az az odaadható összeg ? s annyi ezerfelé elosztva nem morzsa lesz-e ? Ezen tervnek elégtelensége (tán kivihetetlensége is) volt az ok, hogy viszhangra nem talált. Ez hát nem segíthet a prot. pap szegénységén. Az egy-