Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-19 / 42. szám
valótlanságát azonban teljesen kideriti Wurstemberger. Tényekkel igazo! ja, miszerint a protestánsok, távol minden üldözési törekvéstől, egyházuk feladatához hiven terjesztik a jó nevelés által a felvilágosodást, a miveltséget. 187 V3 -ben a k.-tengermelléki tartományokban utazva különös figyelmet fordított a prot. iskolákra, s ezeket szép számmal — lCOOen felül — és virágzó állapotban találta; mig a görög h iskolák — 310—mind az orosz propaganda egy-egy fészkének tekintendők, melyekben az orosz tanitók; az est és lett gyermekeket még imázni és énekelni is orosz nyelven tanítják. Az orosz pópák tudományos képzettsége ismeretes, nagyrészt nem is hasonlíthatók ezek miveltsegre nézve a prot. lelkészekhez. Mindezeket tekintve könnyen megítélhető, melyik fél szövetségese a tudatlanságnak? A görög kath.mus vagy a protestantismus terjesztője-e a felvilágosodásnak? Tényleg véve, Wurstemberger Sternberggel együtt oda nyilatkozik, hogy némileg csakugyan javult a protestánsok helyzete, jogi tekintetben azonban — miután a vallásra vonatkozó régi törvények változatlan maradtak — még mindig a lehető legbizonytalanabb. Most is a trón kegyétől, illetőleg környezete szeszélyétől függ a vallás szabad gyakorolhatása. Egyrészről igaz, hogy a pópák néha elnézők, híveiknek a prot. egyházba áttérésénél. És pedig dacára, hogy a prot. lelkészek minden térítési üzelemtől ovakodnak, s a hitváltoztatás indokait alkalmilag valódi pedáns szigorral kutatják, mégis igen gyakoriak az áttérések. Az utolsó években 3000-nél többen léptek át a prot. egyházba. Egy görög hitv. gyülekezetben a többek közt nagyon leolvadt a hivek száma. A kepés megmaradtak jelentkeztek papjuknál, hadd küldhessék gyermekeiket a prot, iskolába, s midőn ez őket e szavakkal támadta meg: „Most már ugy sincs veletek más tenni valóm, mint hulláitokat eltemetni, vigyen az ördög tite ket is", ezek is odahagyták egyházukat. Másfelől azonban a papi fanatismus ma is nem egyszer igen könnyen tulteszi magát a fejedelmi utasításon. A világi hatóság pedig a lehetőleg szemet huny a papi üzelem előtt, jól tudván, hogy a görög egyház uralmával az oroszitás is karöltve jár. Az alsóbb osztályok gyakran felizgattatnak az ev. h. német birtokosok, mint elnyomók ellen, kik mint a protestansgyülölő görög hitvallásuak — köztük Samarin is — állítják, a nép érdekének mindig ellenségei voltak, s alárendeltjeiket kegyetlenül üldözték. Szóval a görög h. orthodoxok s az oroszitás vezérei most is készséggel ragadnak meg minden alkalmat ellenszenvük kimutatására a protestánsok s németek irányában. Nagyon jellemző a kormány magatartására nézve a következő eset. Alig 2a /2 hónappal azután, hogy a birodalmi kancellár a mivelt országok 37 tagból álló küldöttsége előtt kimondá, miszerint „Oroszországban vallása miatt nem üldöztetik senki", a legfőbb itélőhivatal Hesse lelkészt a büntető törvényszék elé idézte, mivel egy, vegyes házasságból született gyermeket az ág. hitv. szertartásai szerint megkeresztelt. A görög hitv. egyházba áttérők továbbá állami jutalmazásban részesülnek; Pskow Pál érsek nyiltan buzdítja megyéje papjait propaganda szervezésére,, s minden kitérített egyénért — mintegy lélekvadászdijul — három ezüstrubelt fizettet. (Livlandban minden elejtett farkasért is a vadászdij ugyanennyi). Bárgyúk, gyermekek, még haldoklók is erővel kényszeríttetnek az igazhitű egyházba; sőt még a hullákat is törekesznek a pópák elvitatni, hogy igazhitű földbe temethessék. Gortschakoff hercegnyilatkozatának ellenében ott a szomorú tények, azoknak szenvedései , kik egyházukat elhagyták. Spanyolhonban már vége az inquisitiónak, a korszellem a keresztyénség mind'en országaiban megérlelte már a türelmet, sőt elismertette a hitszabadság jogosultságát, s Oroszországban még igen sokan sorvadnak a zárdák börtöneiben olyanok, kiknek nincs más bűnök, mint hogy meggyőződésük szerint akarák az istent imádui, s elhagyták a görög h. egyházat, melyben igazságot szomjúhozó lelkűkvigaszt, nyugalmat nem talált. A mivelt világ közvéleménye a hitszabadság mellett nyilatkozik; maga az orosz cár ellensége a vallásüldözésnek. Miért késik tehát — lehetne kérdeni — a lelkiismereti szabadság kihirdetése, melyre pedig a cárnak hatalma volna? A nép, ha nem fanatisáltatik, Wurstemberger s Samarin szerint is épen nem ellensége a máshitüek szabad vallásgyakorlatának: a magasabb körök is belátják már, hogy nagy a különbség az egyszerű cultustürelem és a hitszabad.-ág között. A legnagyobb akadály a prot. egyház jogosult óhajtása előtt a szt. zsinat, a görög orthodox hierarchia központja. Samarin ezt tagadni szeretné, de akaratlan is sejteti ő is, midőn azt állítja, hogy a vallásszabadság kezdetben a papságnál félelmet s kételyeket támasztana. A görög h. pópák nagyon is érzik, hogy messze alatta állnak a j^rot. papságnak tudományos rniveltségre nézve, tudják, hogy csupán az ész, tudomány fegyvereivel vivni a harcot részükről annyi volna, mint az ellenfélnek előre biztositni a diadalt. És pedig a görög h. egyház, csak ha az állam gyámkarjai alól felszabadul s önkeblében keres életforrásokat, számithat uj felvirágozásra. A gyámság, tespedésre kárhoztatás reá nézve, szüksége van magának is a szabadságra, mely versenyre hivja a szellemi téren s ezáltal megteremti a most hiányzó belerőt. Mikor áll be ezen időpont, még nehéz volna meghatározni. Mindazáltal örömest csatlakozunk Wurstemberger lelkesült reményéhez, mely szerint nemsokára várható már az utolsó lépés, a legfontosb esemény Oroszország ujabb történetében, a vallásszabadság megadása a legnagyobb ker. birodalom minden alattvalóinak. Itt azonban egyszersmind eszmf társulatnál fogva me gJe gyezzük, miszerint óhajtandó volna, hogy előbb Oroszhon prot. lakosai maguk közt is tisztelni tanulják a lelkiismereti szabadságot. A keleti tengermelléki tartományokban van ugyanis hazája a legorthodoxabb lutheranismusnak, mely remegő félénkséggel zár ajtót minden szabadabb irány előtt s más felekezetűek iránt a legnagyobb bizalmatlanságot mutatja. Samarin a görög „igazhitüség-
