Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-09-21 / 38. szám

a mi bizony már nem épen njság, azzal majd ugy bánunk el, mintha újság volna. De hogy a dologra térjek, mindenekelőtt lefordítom a „Reflexió" fennemlitelt mondatát olyanra, a mely nézetem szerint a valóságnak jobban megfelel s akkor az igy fog hangzani: Protestáns egyházunk (pásztorok ós nyájak) azon abnormis állapotban van, hogy mig egyrészről minden módot és alkalmat megragad, hogy küzdjön az egyházon kivül álló jezsuitismus ellen (példa :i Scbopper-ügy, Zsedónyi beszéde stb.), addig benne, saját belsejében az átkeresztelt jezsuita elvek inás név alatt a legkényelmesebben terjedeznek s hovatovább nagyobb tért foglalnak el (példa a mi következik). Hogy egyházi életünk pang, egyházunk beteg, azt napról napra mindinkább látjuk, s teljes meg. győződésem, hogy a fenntjelzett állapot a legveszedelmesebb s okvetetlen romlásra vezető betegsége. Épen azért nemcsak érdekes, de szükséges is ezen betegségnek symptomáit megfigyelni s el nem hallgatni azon jelenségeket egyházi életünk mezején, melyek csak azért nem tűnnek kizárólag szemünkbe, mert fájdalom, nagyon mindennapiak. Egyházaink szabadon választják papjaikat. Lássuk milyen a kereslet s következtethetünk az egyházakban uralkodó szellemre. Milyennek kívánja a legtöbb egyház lelkészét ? Olyannak-e, a ki minden mellektekintet nélkül akár egyesekre akár az egészre, az örök igazság komoly szavát m eghamisitatlanul és megmásithatlanul, egyszerűen ós igazán hirdesse számára ; vagy olyannak, a ki felzaklatja hatalmas szavával a néha-néha szunyadozó lelkiismeretet, a ki tunyaságából kizavarja a rest munkást az ur szőlőjében, hogy meg- ne szűnjék önmagán munkálkodni, mert a munka nehéz, de nemes, ós jutalma dicső ? Óh koránt sem ! főt inkább olyannak, a ki jő szónok, jól tudja a lelki piszkot szép szavakba takarni, a ki sima, kellemes, a vétkekkel elnózőleg, sőt szépitőleg bánó, kellemes társalgó, jó toasztirozó, a lelkiismereteknek egyáltalában nem alkalmatlan, a szegónynyel szemben játsza az urat, a hatalmassal szemben a rabszolgát stb. Tényeket registrálok. Hogy tán túlságba megyek, az is meglehet, de teljes meggyőződésem, hogy az egyházainkban uralkodó szellem után ítélve alig hiszem, hogy volna hazánkban egyház, mely papjául megtűrné Luthert. Kálvint vagy Knoxot, ha felkelnének sírjukból s szólnának ama szent komolysággal, az igazságnak amaz ép, egyszerű, nem alkudozó erejével, a melylyel oly csodákat miveltek, sokkal nehezebb időkben s nehezebb körülmények között, mint a mostaniak. De feltéve, hogy találkoznék még hazánkban egyház, hol a lel Késztől az igazságot várják, ha az keserű orvosság is; az pedig erős hittel, szent lelkesedéssel viszi elől a megváltó keresztjét, nem tekintve se jobbra se balra, nem gondolva mással, mint istenével ós saját lelkiismeretével, — ennek szava sem fog tulhangzani egyháza határain, ebből is aligha lesz superintendens. Mi egyéb ez, mint a jezsuitisticus kényelmes, kellemes és olcsó üdvösség elvének a protestáns egy ház kebelében kivívott elvitázhatatlan győzelme ? Ha körültekintünk egyházi életünk mezején, váltig fogjak tapasztalni, hogy azon pap, a ki amaz elvnek nem hódol, nyájának nem pásztora többé, mert nem követi őtet senki; a nyáj, mint nem világra termett embert, legjobb esetben hagyja beszólni, paptársai pedig lenézőleg mondják róla, hogy nincs benne „pastoralis prudentia." S ezzel áttértem a másik symptomára, a melyről egy jövő cikkben fogok szólani. Addig Isten velünk! A pápa és a jezsuiták. Mottó .* En certain cas l'homme n'atteint la verité, qu'aprés avoir epuisé le faui. Quinet E. (B. A.) Italia nova legnagyobb ellenségei, a pápa és a jezsuiták, még egyre gyötrik e sokat szenvedett államot. A hazájok sorsát szivökön viselő olasz államférfiakat nagyban foglalkoztatja uj Olaszország jelen siralmas állapotja. Legújabban Villamarina senator, Cavour iskolájának egyik legtekintélyesebb hive turini magányából erélyes szavakban irt erről a „Paese Lazzarini" szerkesztőjéhez. „Együtt és egyenkint excomumnicálva vagyunk — irja a szabadság bajnoka emiitett kibocsátványában, — sta bene ! A Vaticán szünet nélkül üzi régi mesterségét. A római pápák nem mint az egyházi állam souverainei, hanem mint a katholicismus vezérei, mint valóságos despoták alkalmazták minden időben a világi papokat és szerzeteseket a világi kormányok terrorizálására, a hierarchia segélyével intriguáltak, ármányt szőttek, sőt véres háborúkat is idéztek elő. Érzem, meggyőző hatással kii őrt