Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-08-31 / 35. szám

lölet vezetné tollát. Egy kis jezsuitaság raérséklöleg hatott volna szerző gondolatmenetére és kifejezésmódjára, mi a könyv hatását kétségkívül csak emeli vala. De komolyan szólva: mai időben az irónak soha sem szabadna szem elől tévesztenie, hogy pártokra és felekezetekre szakadozott oly társadalomban élünk, melyben, az egy mathesist kivéve, semmiféle igazság egyetemes uralomra számot nem tarthat. Minden osztálynak más-más eszmerendszere, a dolgok és eseményekről képzett más-más véleménye van, s ehez képest a tényleges igazságokat más-más világításban látja. A lelkek ilyetén hangulata mellett ugy az okosság, mint a méltányosság szempontjából határozottan a mérséklet azon nemére utaltatunk, mely ellenfelének jóhiszeműségét soha kétségbe nem vonja. Jelen esetben pedig erre a tudomány is utal. Épen Buckle, kit szerző oly gyakran és méltán tekintélyül idéz, az evidentiáig bebizonyította, hogy a vallásüldözések iszonyatosságaiért ezek szerzőinek nem gonosz szándéka, hanem hamis meggyőződésük okolandó. „Kétségtelen — mondja Buckle — hogy a vallási üldözéseket vezető férfiak túlnyomó többsége a legtisztább szándékú, reudkivüli, sőt mocsoktalan erkölcsű vala. Hogy is lehetett vo na szándékuk rosz, midőn oly nézetekre akartak kényszeríteni, melyeket jóknak tartottak." Ez állítása bebizonyítására Buckle a történelemből két oly esetet emel ki, melyek a körülmények teljes különbözősége folytán a dolgot két ellentett oldalról világítják meg: az egyiket a pogányság, a másikat a keresztyénség történelméből meríti. Az elsőt illetőleg felhozza a keresztyének üldöztetését a római császárok alatt, midőn „a kegyetlenségek legbuzgóbb előidézői közt találjuk a legjobb férfiak neveit, kik valaha trónon ültek (Marcus Aurelius és Julián), mig a legroszabb ós leggaládabb császárok (Commodus és Heliogabalus) voltak épen azok, kik a keresztyéneket kímélték és szaporodásukkal nem törődtek. Ez emberek sokkal önzöbbek voltak, sokkal inkább el voltak merülve aljas gyönyöreikbe, semhogy azzal gondoltak volna, valyon a tévedés vagy az igazság fog-e győzni ; és mivel alattvalóik jólétével egyáltalában nem törődtek, közömbös volt rájuk nézve az oly vallás terjedése is, melyet különben mint római császároknak veszélyes és istentelen őrjöngésnek kellett volna tartaniok. A másik bizonyítékot Spanyolország történelméből meríti és L 1 o r e n t e, az inquisitio nagy történetírójára és egyszersmind legelkeseredettebb ellenére meg Townsend, angolegyházi papnak Spanyolországról irt jeles müvére hivatkozik, kiknek egyező tanúsága szerint az inquisitorok „becsületes emberek és legtöbben kitűnő emberbarátok is voltak." Ha szerző Buckle e nézetét ós példáját szem előtt tartva, a helyett, hogy drasticus kifakadásokkal személyek ellen küzd, egész objecti vitással a dologhoz szól és hazai történelmünkben szerzett szép ismereteit s élénk stylusát arra használja, hogy adatait beszéltetve ellenfelei sophismáinak szabadságellenes voltát kimutatja: akkor az ügynek is jó szolgálatot tesz, irodalmunkat is közkedvességü művel gazdagítja, mig jelen alakjában munkáját saját ügyfelei is kellemetlen érzéssel olvassák. Midőn a könyv lelkesült, de szép mérsékletü kezdetét összehasonlítjuk rohamos folytatásával és minden féket vesztett befejezésével, szinte azt kell hinnünk, hogy szerző nem bírván mind végig ura maradni tárgyának, később attól elragadtatott Mily ildomos hangon kezdi meg pl. Hajnald cáfolatát és mily ügyes fordulattal helyteleníti az érseknek a jezsuita-rend melletti felszólalását! „Vannak oly társulatok — mondja szerző, — melyek a mai felvilágosodott korszakban csak a homály és elvonultság leple alatt folytathatják átkos működésüket, mihelyest a nyilvánosság ítélőszéke elé kerülnek s a kritika napfényénél vizsgáltatnak meg: létezésük gyökere van elmetszve. — A jezsuita-szerzet ezen sötétben élődő társulatok közé tartozik, melyre nézve a nyilvánosság elébe hurcolás halálos." Miután XIV. Kelemennek a rendet eltörlő brevéjét közölte, e finom fordulattal ripostiroz Hajnaldnak: „Már bocsásson meg ő excellentiája, hogy a pápát, habár csalhatatlannak nem tartjuk is, a jezsuiták viselt dolgai és erkölcsisége megítélésében illetékesebb bírónak hiszszük, mint őt, annyival inkább, mert a bréve sokkal inkább megfelel a históriai igazságnak s a jelenkori tapasztalásnak, mint Hajnald ur dicsbeszéde, II. Eridrik és Katalin cárnő pártolása s nálunk néhány obscurus mágnás tüntetésszerü kedvezése a szerzet irányában. A tudomány és szabadelvű haladás fejedelmei egyhangúlag elitélték őket." Nem kevésbé szép és igaz, amit Hajnald ellen 30—34. 1. a reformatioi korszak jellemzésére elmond. A szabadság győzelme mindig nemesitőleg hatott a szivekre (emlékezzünk csak 48-ra, mikor országszerte a törvényszékek ugy szólván szüneteltek, s méeris soha nagyobb személy- ós vagyon bátorság nem uralkodott, mint akkor), a jótékony elem soká nélkülözött édes élvezete elfelejtő ti az emberrel mult szenvedéseit ós boldogsága érzetében kész az egész világot keblére ölelni. De az általános boldogság a hatalom volt birtokosait nem hogy kielégítené, inkább ingerli; hogy velük együtt más is osztozik a szabadságban, birt kizárólagos sajátjuk megrablásaként tűnik fel előttük s ez szüli a reactiót, mely a jezsuita-rend eleme. Nem szabadna azonban felednünk, hogy nem az ember szüli az elemet, hanem megfordítva,— sakkor gyűlöletünk az emberekről a romlott viszonyok ellen fordulna. Ha szerző e magasabb álláspontra helyezkedik, nem írhatja e következőket: „Kicsiben lopni, rabolni, gyilkolni, a jezsuiták szerint nem érdemli meg a fáradságot, de ezenkívül a törvény keze is rákoppanthat az ily szatócskodó gonosztevőre. Nagyban lopni, ez már érdem : különösen a gyujtogatással összekötött rablógyilkosság, ha nagy tömegben hajtatik végre, nemcsak nymbussal árasztja el a rablógyilkost, de ezenkívül még milliárdok-