Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-08-10 / 32. szám

azon épülethez hasonlít, a melynek homlokfalát a fundamentomon kívül helyezték ; óhajtod nézni és gyönyörkö • döl, de örömödbe félelem vegyül. A második beszéd, a mely családapa és hivatalnok felett tartatott, már közelebb jár a szövegszerüségfcez, habár. Jer. siralmai 5: 16, 17. alapján, a tárgyat ismét nem ugy mondtam volna ki. Vagy pedig ha már tárgyamat igy kívántam kimondani: akkor utána tettem'' volna, „hogy igy átérezhessük teljes mélységében a panaszt, a mely a textus bus szavaiban, e ravatal felett felzokog." Sőt a második részt is a szöveg szavaival zártam volna be. E megjegyzésekkel azonban nem azt célozom, mintha e beszéd igy is nem volna használható ; csak jelezni kívántam az örvényt, a melyhez az ég csillagai között merengő hajós sajkája ismét közel járt. A családanya felett mondott harmadik, a melynek textusa Mózes 22.: 6., az elsővel versenyez, s oly sikerrel hogy a szövegszerütlensóg pályaterén nemcsak mellette fut, de beláthatatlan távolban el is hagyja azt. És ez annyival nagyobb kár, mert a jó anya képe e tartalomdus beszédben oly élénk, kedves és szivhezszóló vonásokban van rajzolva, a melyeknél találóbbakat kivánni sem lehet. Ismét tehát egy pompás oráció ; de kifogás alá eső prédikáció. Ézsaiás 40: 6, 7, 8. alapján, ifjú felett tartatott a negyedik beszél, a mely már nemcsak aesthetikai, de homiletikai szempontból is megüti a mértéket. Hanem itt meg az első rész miért meríti ki az egész szöveget ? Vagy ha már kimerítette, a tanulság, illetőleg az intő szakasz, miért foglal sub titulo „2-ik részu

helyet ? Én a szöveg utópontjára helyeztem volna a második részt, s az illető intő tanulságot mindkét rész végén különkülön mondtam volna el. Mennyivel hatásosabb volna e beszéd, ha első részében a test, a fü és a mezei virág hasonlata és szépségeiről szól, s a szép tavasz ragyogó pompájára nem viszi rá azonnal, már ugyanazon részben, az enyészetet, az Urnák szelét és a száradást. Hiszen itt az erő és a hatás az ellentétben van, s az enyészet, száradás és a lehullt virágok felett kesergő lelket igy lehetett volna a legtermészetesebb uton elvezetni a szent hit ama magaslar.ár a, a hol teljasen érezhetővé válik, hogy az a hervasztó hatalom az Urnalc széle. Az alkalmazásban pedig egyenesen e szavakra fektettem volna a fősúlyt, miután épen ezekben van, csekély nézetem szerint, a biztos hatású örök vigasztalás. Az ötödik beszéd középkorú férfi felett tartatott. Szövege Zsolt. 102: 24, 25. Beszéde tárgyává teszi az egész szöveget, a melynek élőbb sötét, azután pedig fényoldalát mutatja fel hallgatóinak. Kedves felfogás, habár talán nem tartozik is a mindenki által megszokott szigorú homiletikai szabályszerűség kategóriája alá. De ez mit sem tesz, miután minden eljárás jó, csak természetes legyen és a szöveg is kimerítve. A hallgatókra nézve pedig, mi lehet érdek- és figyelemgerjesztőbb, mint az ily egymásmellé helyezett ellentétek, a melyek a gyászalkalmakhoz is oly szépen illeuek. A temetésen a fájó szí? érzelmeit mindenekelőtt könyökben szokta kiönteni, s csak midőn minden könyüvél s jajjal könnyebült sorsunk egy bajjal, kezd a szem tovább nézni a gyászravatalnál. A textus ily felfogása tehát, s az ily kidolgozás, lélektani alapon nyugodván, hatását soha el nem tévesztheti, s mint a szónok, ugy a hallgatókra nézve is mindig érdekes. Jób 5: 26. felett, a hatodik beszéd, hasonlóul jó alapon nyugszik, a tárgy ki mondás belyes, s igy ez is világos bizonyságot tesz a felől, hogy szerző a szövegszerű beszédek szabályainak is alá tudja vetni magát, a homiletikát nem mindig engedi a retorikának áldozatid. Eszméit tekintve is, e beszéd a legszebbek közé tartozik, kivévén az egyetlen túlhajtott hasonlatot, a 40-ik lapon, hol a jövő reményeinek vásznáról beszél, a mely a komoly hangulatot egy kissé zavarja. A hetedik, Thess. 5: 2, 3. alapján, hirtelen halállal kimúlt egyén felett tartatott. Erős, hatásos beszéd. Szép bizonysága, hogy szerző a megrendítő esetekben, mily szónoki ügyességgel tud nemcsak vigasztalni, de építeni is. A következő 8-ik beszéd, a negyedik testvére, a n ennyiben t. i. a szöveg ismét az első részben van kimerítve, s a második, vagy buzdító rész pedig csak anynyiban viseli nevét, a mennyiben ezt szerző itt is ugy akarta. Avagy nem lett volna-e szabályszerűbb, ha az egyes részekben 1. a veszedelem véletlensége, a mely vigyázatra, 2. az ember tehetetlensége, a mely alázatosságra, 3. az isten gondviselése, a mély bizodalomra hiv fél, lettek volna a sarkkövek, a melyekre az egyes részek támaszkodnak? Mindamellett is azonban el kell ismernem, hogy e beszédben is fel-fellángol szerző szép lelke, s a fájdalmat ennek végén is pásztori tapintattal vezeti el az isteni gondviselés szent árnyékába, a hol elcsendesül minden vihar, és a sérült sziv sebe mindig biztos gyógyidásnak indul. Az öngyilkos felett mondott Máté 7: 1. nyugvó 9-ik beszéd alapos életbölcsészetet, illetőleg lélektani felfogást mutat, s e mellett teljes mértékben szövegszerű is. A részek kimondásánál azonban az alaki szépség és az eüfóniára részemről valamivel több gondot fordítottam volna. Ez különben nagyon csekély hiba, sőt talán szoros értelemben véve inkább csak egyéni ízlés kifolyása, mint tévedés. A kivitel különben, illetőleg az elocutió ismét dönthetlen bizonysága annak, hogy szerző az alkalmi beszédekben különös megragadó hangot tud adni a közös érzelmeknek, s hol sok szónok maga is zavarba jönne, ő ott is biztosan dolgozik Az első rész utolsó beszéde 1 Mózes 27: 17. alapján, uj temető felavatása alkalmával mondatott. Ez az ötödik testvére, ha t, i. a szöveg felfogását nézzük, a mely itt is leverő és felemelő oldaláról mutattatik fel. Érzelemdus beszéd, a mely megragadó fenségben rajzolja azt a helyet, a mely a rothadás és elporlás műhelyét, s a benne hangzó oröksiralmat nézve ugyan rettenetes; de » melyről a szent hitnek ama lelkünk mélyében