Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-08-03 / 31. szám

dik részét is, mely az özvegyi pénztárakról szól. Megjegyzendőnek tartom itt, miszerint célszerűtlen, midőn cikkeinkben valamely dologról ugy szólunk, mintha az egész prot. egyházi életben el volna terjedve, holott azon szokás, gyakorlat vagy szervezet, melyet birálat alá veszünk, legfeljebb egy vagy két e.-megyében divatozik ; és valamint az e.-kerületekre, ugy az e.-megyékre is alkalmazható e példabeszéd : „valahány ház , annyi szokás." E példabeszéd nem ötlött eszébe Szentkúty K.nak, midőn minden kivétel nélkül azt mondja, hogy „a gyámintézeti pénztárak azon módon vannak, miként apáink 50 vagy 60 évvel ezelőtt megalapították." Ezt az állítást tagadnom kell azért, mivel sok e.-megye gyámintézeti pénztára szép előhaladást tett, mint a solti egyházmegyéé is, mely néhány foriut levonással hatszáz osztrák forintot oszt ki évenkint a mellett, hogy a tőkét a tiszta jövedelem egy ötödrészével szabályszerüleg szaporítja. Ez sem sok és mindenesetre fokozni kell e gyámpénztár jövedelmét is, de annyit mindenesetre mutat, hogy nem ott áll, ahol ezelőtt ötven-hatvan évvel. Megjegyzésem van még azon állításra, hogy az a legroszabb kulcs a világon, midőn a lelkészek a gyámpénztárakba egyenlően egy bizonyos összeget fizetnek. Nézetem ellenkező, s azt tartom, egyenlő segélyben részesülvén minden lelkész özvegye, árvája, legyen egyenlő a fizetendő illeték is — egyenlő segély, egyenlő fizetés, ez a7. igaz, ez a helyes, ez a jogos. Jól tudom, hogy kevés gyámintézetnól van elfogadva az egyenlő illeték, s egy vagy más mód van gyakorlatban, mint például a solti e.-megyében a stolárék utáni fizetés; de ez sem helyes, mert más három-négy annyit fizet, mint én, s nekem, özvegyemnek, árvámnak ugyanannyi jogunk van a segélyhez, mint a többre kötelezettek családjának. Hol itt az igazság ? sehol; pedig csak annak az intézménynek van jövője, mely mint kősziklán az igazságon alapszik. Gyakorlatiatlannak s igaztalannak tartom tehát a stolárék, úgyszintén a jövedelem percentje után állapítani meg az illetékeket, azt meg épen kivihetlennek s felette túlzott kívánságnak, hogy a jövedelem tiz százaléka adassék be a segélypénztárba ; hisz igy lennének lelkészek, kik 200, 250 vagy épen 300 forintot fizetnének azért, mert dolguk s talán tehetsógök is hatannyi, mint másnak és jövedelmök ahoz van arányosítva. Én nem arra hívom fel lelkésztársaimat, hogy jövedelmüknek 10°/0

-át adják a gyámintézeteknek, hanem azon működésre az e.-megyei gyűléseken, miszerint ezek hassanak oda, hogy az egyházak kötelezzék magukat legalább 25—30 forint évenkinti fizetésére a gyámintézetek javára, mint ez már a pesti e.-megye közgyűlésén szóban is volt. Most tegyünk mi is egy kis számítást. 25 forintot fizetne minden egyház, 25 forintot minden lelkész == 50, az eredmény ugyanaz, melyet Szentkúty ur 10 százalékos jövedelmi adó befizetése által hisz elérhetőnek. Ezek a megjegyzéseim voltak a .papi család érdekebm" eimü cikkre, azon hozzáadással, hogy hagyjuk el a lamentatiókat és ne szomorkodjunk; hanem küzdjünk és cselekedjünk. Baky István. ISKOLAÜGY. Figyelmeztetés a kormányhoz és a felekezetek elöljáróihoz az iskolai értesitők érdekében. Az idén is, mint a mult évben, közölni fogjuk a hozzánk beküldött iskolai értesítőkből a fontosabb s az illető intézet állását, haladását vagy hanyatlását föltüntető adatokat. Az értekezéseknek, amelyek egyik-másik tudósitványban napvilágot látnak, megbirálását és kellő méltatását azon lapokra hagyjuk, amelyek ezen értekezésekre nagyobb súlyt fektetnek nálunknál. Mi nem roszaljuk ugyan egyes tudományos dolgozatoknak közlését, de tekintve az e czélra szolgáló s munkatársakban különben sem bővelkedő folyóiratok nagy számát, tekintve azt, hogy az iskolai jelentéseknek sokkal kisebb közönségük van, semhogy kifizetné magát azokban valóban tudományos becsű dolgozatok közlése, tekintetbe véve továbbá még számtalan más körülményt, melyet — ha arra felhivatnánk — készek leszünk elmondani: helyeselni és különösen méltányolni sincs okunk. Ez úttal még csak azon nézet helyességét kell kétségbe vonnunk, mintha nekünk okvetlenül követnünk kellene az iskolai tudósitványok összeállításában Németország példáját, ahol ugyanis a tudósitványbeli értekezések a tanügyi irodalom valódi kincseit képezik, s ahol a tudósitvány értekezés nélkül ép ugy nem képzelhető, mint egy unalmas munka „Einleitung" nélkül. Németország nagy ország, ott sok a tudós ember, annyira sok, hogy tudományának irodalmi érvényesithetése végett mindenki valódi ostrommal veszi be a létező irodalmi közegeket s egy-egy vidéki tanár szerencsésnek érezheti magát, ha a maga szellemi termékének egy kis helyet szerezhetett az iskolai jelentésekben. Nálunk azonban jó, ha csak az aránylag nagy számú szaklapokat tölthetjük meg a tudomány mai színvonalán álló munkákkal, nemhogy még az értesitvények különben is más célra szolgáló hasábjait is „besetzoljuk". Ami az értekezések barátainak végül azon legfőbb argumentumát illeti, hogy minden intézetnek megvannak bizonyos tudományos kérdések tekintetében a maga specificus nézetei, melyeknek érvényt egy-egy értekezés közlése által csakis saját tudósitványukban szerezhetnek, minthogy a központi szaklapok nem mindig adnak azoknak helyet: erre az eddigi tapasztalás alapján igen könnyű a felelet. Nem képzelhetjük, hogy egy egész intézetnek oly extravagans nézetei lennének, melyek a sok szaklap közül valamelyik szerkesztőségének helyeslésével ne találkoznának; vagy ha erre volna is eset, mindig akad olyan szerkesztő, aki az ellenkező vélemény elől sem zárja el lapját, már csak azért sem, hogy aztán a magáét alkalma legyen annál eclatánsabbul kifejthetni.