Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-29 / 26. szám

rület jelesei nem hallgatják agyon a müvet, melyben főiskolájuk egyháztörténetésze iiányát és szellemét mutatja be, a midőn egy — most már kellemetlenné lett — szóváltástól hihetőleg megmenekülök; derék lett volna biz az, ha nem tudnak ámult évi „Figyelmező" I. és II. kettős fítzetének 75-ik lapjáu olvasható ajáuló levéllel megelégedni. „E füzet derék és lelkes iróját nem szükség, — mondja nevezett lap — különösen a „Figyelmező" olvasói előtt részletesen ösmertetni, a kik már darai) idő ólta jól ösmerhetik a tiszta evangyéliomi buzgalmat és szelídséget, a kitűnő tudományos készültséget és látkört, s a világos és korrekt, de azért mégis a kellem sajátlagos nemével biró irályt, mely szerzőnek müveit jellemzi. Fent eimzett müvet is, mint teljesen méltót szerzője emiitett irói jelleméhez, buzgón ajánljuksat. E dicsériád kétszeresen figyelemre méltó, ha meggondoljuk, hogy ez Révész Imrének — az ellenlábasai által is szivesen elismert első rangú magyar egyháztörténetirónak — lapjában nyert helyet; ki ugyancsak az első időszakról máig is előnyösen ismert egyháztörténelmi müvet irt. Kár, hogy a felmagasztalt füzetben a felmagasztaló füzet nem talált közlésre alkalmas részletet. A mi engem ennél is jobban meglepett, az a „nem szükség1

1

-féle kifejezés, mely az ajánlott mű szerzőjének bizonyos fokú csalhatatlanságot tulajdonit s bátor voltam ugy találni, hogy de bizony szükség! Igy emelkedtem a kezdő irók sorába, „rusticismust eláruló irályommal, igazságtalan, méltánytalan és nem tisztességes bírálatommal, mely elöl a megbántott szerző öntudata zavartalan nyugalmával a csendes tűrés és igazságérzet szirtjére hallgatag vonul fel.u Elhiszem én szivesen nyilatkozó és amaz idézett magyar puritán szavára, hogy „mindig tévesztett lépés, ha valaki kemény polémiával kezdi meg irói pályájáta

; azért ez alkalommal mégis csak kénytelen vagyok uira rusticálni s irályom iszapos hullámaival megnyaldosni a csendes tűrés és igazságérzet szirtjeit, csupán hogy kimutassam tételenkint is, mennyire téved nyilatkozó ur, midőn gazdag készletéből a megtisztelő jelzőket oly tömegesen szórja félém. Ha nyilatkozó bennem nem kicsinylett ifjút, de szorgalmasan — lehet, nem tévedés nélkül — utánjáró köii)vismertetőt lát: feladata lett volna az általam felállított s véleményem szerint eléggé be is bizonyított tételek valótlanságát-- legalább általános vonásokban — kimutatni. De mert — miként a nyilatkozat modorossága bizonyítja — sok szorult a történetész urba azon francia seüátorból, ki az ellennézeteket csupán háromszoros „nem igaz!u

-m\ szerette megcáfolni: ugy hiszi, hogy eleget tett irói szeplőtlensége s csalhatatlansága érdekében, ha ráveti fejszéjét 5—6 darabra a rengeteg fái közül; a többi aztán majd magától is kidől; hiszen azok ugy is csak az ifjúi csapongó képzelődés verőfénye alatt tenyésztek fel. Lássuk : vájjon ott-e ? Nyilatkozó •— mint már a szerzőről is m gjegyzém — szerelmes a szónoki fogásokba s e miatt: ad captam Cicero contra Catilinam, minden előkészítés nélkül kiugrasztja ellenem első erősen aláhúzott vádját: „Ismertető a szeretet és kegyelet nyilvánulásából gúnyt üz." Bizonyság erre* egy kétszáz éves halottnak, Komáromi Csipkés Györgynek ííz utrcchti egyetemen mondott „florentissima stúdiósáé juventutis coronau

-ja. E pontnál egy nagy tévedést kell helyreigazitanom. Az idő a mi kedvünkért a jó öreg biblia-forditó sírhalma felett nem áll meg 200 éven át; az ízlés, ha mindig a kegyelet és szeretet csolnakában és ha csigamódjára halad is, de oly tengeridő alatt végre is csak halad. Igy aztán a mi jó volt Utrechtben a XVII-ik században, az igen könnyen eshetik kifogás alá, sőt lehet mosolygerjesztővé például Pesten, Patakon, sőt Debrecenben is a XlX-ik század második felében. Azt hiszem ennélfogva, hogy nem kell hozzá semmi nagy kegyeletlenség és szeretetlenség, ha K. Cs-Györgyöt az irálytanban mai napság tekintélynek el nem ismerem. Más idők, más emberek ! Erős tévedése nyilatkozó urnák e pontra vonatkozólag az is, hogy — mint nyilatkozata bizonyítja—csak emlékezetből idéz, s alkalmat ad nekem, hogy a ferditő jelzőt, melylyel oly elhamarkodva tisztelt meg, viszs/aszolgáltassam. Én nevezetesen,— és ezt kár volt összetéveszteni — szerzőnek nem „A magy. prot. egyh. tört. részletei" cím ti müvét ismertetém, de igenis Ker. egyhtörténelmének I-ső füzetét. Az idézett s K. Cs. Gy. után alkotott „zöldélö koszorú" kifejezéssel ebben nem találkozám s azt épen azért nevetségessé sem tehetém. Ezt megvárhatta volna nyilatkozó attól a bizonyos „yi"-től, ki a „Budapesti Szemle" ez idei első számában ama zölclelő koszorús müvet oly hozzáértőleg simogatá. Én azt találtam — egyebek között — eredetinek, hogy szerző szerint „a hittanárok a jövendő lelkészi koszorú kertészei s hallgatóik csemeték és virágszálak(lásd: Egyh. 1. 3. sz. 79-ik lap) s anuak találom most is, a florentissima coronával szemben is. Valószínűleg az ily kifejezésekre mondja a „Figyelmező" fönebb említett dicsériádja: „a kellem sajátlagos nemévél biró irály." Szerzőt a kegyelet érzete ragadta eme kifejezésre ? Ám legyen! Nekem csak a kifejezés ellen volt kifogásom, a kegyelet érzete különben ís hozzáférhetlen. Ha azonban bizonyos érzelmek nem jegednek hozzájuk méltó szabályos alakokban, az ellen engedje meg nyilatkozó ur, hogy a szólásszabadság elvénél fogva saját véleményemet én is papirosra tehessem. A kegyeletnek egyszerű ruhája van, legyen a hangja is mesterkéletlen. A tanulóság pedig felőlem továbbá is lehet haza és egyház reménye (erről különben szintén nem szólottam), de nem fogadnám el mosoly nélkül mint hittanhallgató, ha valaki csemetének és virágszálnak nevezne, még ha az illető csupa kegyelet volna is. Ennek oka ugyan nyilatkozó ur álláspontján az is lehet, hogy nekem n

a bölcsészeti fogalmakhoz és irályhoz érzékem nincs." Ha e 2-ik vádnak alapja azon emberi gyengeség