Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-25 / 21. szám

gal össze nem fór. Említsük-e azon háborúságokat, miket ez intézmény szül egyrészt az özvegy és káp­lánja , másrészt ugyancsak az özvegy és az uj pap közt a fizetés és osztozás alkalmával? És mégis anya­gilag vajmi kevés az, mit PZ özvegy nyert; tarta­nia kell egy nagy igényű, gyakran követelő káplánt, azt fizetnie, elannyira, hogy Gergelykor, midőn kiköltöz­ködik, semmi egyebet nem vihet magával mint azt a tu­datot, hogy most kezdődik már a nyomorúság. Egyházigazgatási szempontból pedig valóban káros ez intézmény; mert a helyes administrátió azt követeli, hogy nem egy évig, de egy hétig se maradjon rendes lelkész nélkül a gyülekezet. Ezen kegyelemévek alatt merülnek fel mind azok az ügyes-bajos dolgok, melyek igénybe veszik az e.-me­gyék és kerületek türelmét. Én istenem ! szegény özvegy asszony, kinek nincsen már hová kapnia, ezen egy óv alatt hányszor sző merész terveket, hányszor próbálja napoleoni államcsinyes politikával kijátszani a traktus és superintendentia z s a r n o k törvényeit, melyek nem tekintenek a s z i v dolgaira, nem ve­szik figyelembe, hogy a háznál eladó leány ós ifjú káplán van, kiket az isten is egymásnak teremtett; a gyülekezet a káplán urat óhajtaná, a káplán ur meg az árvát, de a káplán ur még nem vá­lasztható. Mily gyötrelem ez, egy szegény özvegy­nek s mennyi háboruságokat okoz az esperes urak­nak, gyakran még az e.-kerületnek is. Botránkozásnak köve ez a kegyelemév, melyben sokan megütköznek, legelső sorban maga a szegény özvegy, azután a káplán ur, az uj pap, a gyüleke­zet, az egyházi hatóság, végre a józan ész, mely mindig azt diktálja: „ne várd á sült galambot szádba; segits magadon, az isten is meg­segít!" Igen ám! de hogyan? Az egyedül leghelyesebb uton, t. i. 2. a papi özvegyi pénztárak által. Ámde — fájdalom — ezen gyámoldai pénztárak szervezete a léghiányos a bb. Ugy áll azon módon, miként apáink ezelőtt 50—60 évvel megala­pították. Fizet ugyanis e pénztárba minden lelkész egyenlően egy bizonyos összeget (nálunk p. o. 3 forintot) a nagyobb jövedelmű egyház papja csak annyit, mint a ki nyomorult helyen tengődik. Ez a legroszabb kulcs a világon. Ily kulcscsal azt a pénztárt, a mely özvegyeinket lega­lább annyira segélyezhetné, hogy abból a legszeré­nyebben megélhessenek, soha fel nem nyitandjuk, az évi jutalék 40—50 forintnál több századok múlva sem leend. Ha azt akarjuk, hogy ne a más zsebéből gyá­molittassanak özvegyeink, s ha azt óhajtjuk, hogy legalább a nagyobb szükségek ellenében biztosítva le­gyenek : szabályul a jövedelmet kell föl­vennünk störvényül kimondani! nk, hogy kiki köteles papi jövedelmének 10°/0 -ját a gyámoldai pénztárba évenkint beadni. Nagyobb világosság okáért vegyünk fel egy oly egyházmegyét például, ahol 28 lelkészi állomás van, átlagos középszámitás szerint évi 500 forint jöve­delemmel. Most, a jelenlegi kulcs szerint, befoly a gyámoldai pénztárba 23X3=84 forint évenkint. Az ily csöppekből ugyan szép sokára növi ki magát az a tenger, a melyen a mi özvegyeink életsajkája nyu­godtan evezhet, Hanem ha helyesebb, p. o. a fenebb emiitett fizetési kulcscsal állunk elé: akkor a 28X3 forint helyett 28X50=1400 forint évi rendes já­rulókkal gyarapszik a pénztár. S feltéve, hogy éven­kint 4—5 özvegyet kellene segélyezni évi 200—200 forinttal, mégis maradna mindig 4—600 forint az alaptőkéhez csatolható. Egyébiránt számítani más ember is tud; sőt én azt látom, hogy ezen igen fontos ós reánk nézve a legüdvösebb eszme legtöbb helyen csak azért pang, a kívánt magaslatra azért nem emelkedhetik; mert az illetők nagyon is számítók. És midőn azt látjuk, hogy a társadalom min­den osztályában egyesült erővel hatnak teljes siker­rel a cél felé, s hogy a napról-napra szaporodó segély-és nyugdijegyletek egyetlen leghelyesebb fizetési kulcsa s mindennemű terhek viselésének legjogosabb zsinór­mértéke a jövedelem, ós mi mégis különváló utakon hatunk a célra (özvegyeink biztosítására) s teher­viselési kulcsunk nem arányosított, nem a jövedelem­hez szabott, midőn ilyeneket és sok egyéb csodadol­gokat látunk, valóban el kell szomorodnunk saját te­hetetlenségünk és gyakorlatiatlanságunk felett. Szentkúty Károly. ISKOLAÜGY. Versenyvizsga Szirákon. Eddig szokatlan, de annál élvezetesebb ünnepélynek valánk tanúi f. é. május 12-ón Szirákon.

Next

/
Thumbnails
Contents