Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-18 / 20. szám

tartandónak vélték amaz ősi intézményeket? A hallgatás legalább ezt látszik jelezni. Vagy nincsenek-e különösen tiszáninneni egyházkerületünkben olyanok is, -kiknek Ítéletére nagy befolyással volt s jelenlegi hallgatásuknak is egyik oka azon állás, melyet a kérdéses cikk irója elfoglal? A főiskola papja, a leendő lelkészek tanítója, vezére, tehát lelkész és tanár egy személyben, bizonyosan fejére ütött a szegnek, különösen ily dologban, mely szakmájába vág, nem is érdemes tovább e felett vitatkozni, térjünk napirendre ; igy gondolkozhatnak talán némelyek. E sorok irója sem egyik sem másik táborba nem sorozhatja magát; s mivel más nem tette : fel kell szólalnia, észrevételekkel kisérnie M. ur cikkét, melylyel teljességgel nem ért egyet. Nem akar ez cáfolat lenni, csak egyszerű elbeszélése azon érzelmeknek, gondolatoknak, melyek a kérdéses cikk olvasása közben bennem támadtak s talán másokban is támadhattak, mert hiszen mások is goodolkodhatnak ugy, mint én. Lássuk hát M. ur cikkét. A bekezdés a most annyira megszokott modorban van tartva. Beteg a legátiók és supplicátiók intézménye is, mint sok más intézményünk; ezt nem is kell orvosolni, kiszolgált, meghalhat, el kell temetni. Egyéni véleményem, lehet, hogy.hibás, de nekem ugy látszik, hogy némelyek előtt maholnap egyházi s iskolai életünk terén semmi, de semmi intézmény, szokás stb. nem lesz olyan, a mi helyes, időszerű, a hitbuzgóság élesztősére alkalmas volna. Ne tessék kérem ezen állításomon senkinek moso lyogni; jobb lesz ezen inkább egy kevéssé gondolkozni. Azonban nemcsak most rosz a legátiók és supplicátiók intézménye — mondja M. ur, — rosz volt az mindig, „melylyel vele született gyengeségek, eredendő bűnök jártak ós járnak; mely hasznot keveset, roszat pedig eleget okozott ós okoz még ma is", Ezt bizonyitja aztán cikkében. Hogy csak a legátiók és supplicátiók intézményét terhelnék a vele született gyengeségek, eredendő bűnök: ezt ugy hiszem be nem lehet bizonyítani, mig az ellenkezőt igenis. Mert mondjon nekem M. ur vagy bárki más, olyan emberi intézményt, melyet tökéletesnek lehet mondani. Vegyük fel például a polgárilag legjobbnak elismert intézményt, a népképviseleti rendszert, nincsenek-e ennek igen sok eredendő bűnei, s lemondanak-e azért róla a nemzetek ? vagy a presbyterialis egyházalkotmánynak nincsenek-e veleszületett gyengeségei, s nem tartjuk-e azt mégis jónak ? jónak emberileg szólva, azaz a többieknél jobbnak ? Hiába! a mi emberi, az bizony nem tökéletes; ha a dogmatikából száműzzük is az eredendő bűnt, az életből nem száműzhetjük, miénk az, örökségünk az, ha nem Ádám apánktól származik is. Nincs tehát ok reá, hogy e minden emberi intézménynyel közös bűnéért eltöröljük a legátiók és supplicátiók intézményét. De talán nem is erre, vagy nem csupán erre fekteti M. ur a fősúlyt, elnézne talán egy kis eredendő bűnt, de szeriite a kérdése? intézményben oly nagy mértékben van az meg, hogy e miatt kevés haszon mellett, igen sok roszat okoz. Ez már erős vád, méltó megfigyelnünk, mintbizonyittatik be. „A legátióba járás szónoki képző erővel éped azon oknál fogva nem bir, mert nincsenek jelen a szónoki képzés nélkülözhetlen eszközei. Az ünnepen nem hallgathat a legátus példány-, vagy legalább csinos és követhető szónokokat, nem részesülhet jóakaratú, de igazságos és szakértő bírálatban" —mondja elsőben is M. ur. S ezzel azt hiszem, egyelőre eleget is mondott. Megtanuljuk ebből, hogy M. ur szerint, nem példány-, de csak csinos és követhető szónok sincs közöttünk lelkészek között; hogy sem akarat, sem képesség nincs bennünk az igazságos bírálatra. Ne nehezteljünk meg reá, arra kér aztán, észrevévén, hogy talán sokat is mondott a jóból. Ne féljen. Hanc veniam damuS1

petimusque vicissim. Ne nehezteljen meg reám én is arra kérem, ha vele ellenkező nézetben bátorkodom lenni. Először is szerintem vannak csinos és követhető szónokok egyházkerületünk lelkészei között; ón tudnék előszámlálni többeket, kiktől tanulhatnak valamit bármely intézet hittanhallgatói is. És ezt én, kérem, igen fontos dolognak tartom, hogy ne csak Patakon s csak egy-két embert halljon s lásson templomi szószéken az ifjú theologus. Szerintem igy igen egyoldalú lenne később előadása. Meg van a veszedelem, ha ezen szónokok — a mit szívesen elhiszek — valódi példányszónokok is ; tiz ifjú közül kilenc, a nélkül, hogy észrevenné, szolgailag fogná utánozni mesterét; ennél pedig nincs valami kellemetlenebb, visszataszitóbb. S bizony az sem áll tiz közül kilenc esetben, hogy, különösen ünnepek alkalmával, midőn rendszerint egész gyülekezetünk hallgat, gondot ne fordítanánk egyházi beszédünk kidolgozására s elmondására; s ha nem számítunk is arra, hogy valaki szónoki tanulmány céljából hallga t — a mire nincs is semmi szükség,— mégis igyekezünk legjobb tehetségünk szerint beszélni. A mi a bírálatot illeti, ebben is téved szerintem M. ur, midőn állítja, hogy igen sok lelkész meg sem hallgatja a legátust. Én azt hiszem igen kevés nem hallgatja meg. Meg is bíráljuk mi lelkészek is; de még inkább megteszi a bírálatot maga a nép, melynél van a vocatio joga s melynek ítélete elvégre is dönteni fog a legátus mint leendő lelkész életsorsa felett. Hanem igen is nem teszik meg a bírálatot a tanár urak; nem figyelmeztetik jóakarólag, talán jeles készültségü, de templomi szónoklatra orgánum hiányában alkalmatlan tanítványaikat jóeleve, hogy ne lépjenek oly térre, melyen tudomány mellett az erőteljes tiszta hang nélkülözhetlen kellék. És ez a mulasztás sokkal több bajnak lesz később forrása, mint a legátiók és supplicátiók intézménye. A második ok, melyet M. ur kér komolyan meggondolni, csak arról győzött meg engem, hogy bármely dolgot, intézményt — ha épen akarjuk — lehet nevetséges, mondhatni gyűlöletes színben előtüntetni. „A legnagyobb nerénylet — mondja — az isteni tisztelet ellen a templomi szószéket a szónoki ferdeségek köszörükövévé 40