Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-18 / 20. szám

/ tenni, a szárnypróbálgatások versenyterévé alacsonyítani." Az tagadhatatlan, hogy a legátiók s azzal összekötött Üe hát ki akarja ezt,? Hiszen ha ez igy van: ez se nem gyakori szünidők zavarják a tanítás és tanulás folytonosaz ifjak, se uem a lelkészek vagy gyülekezetek, hanem ismét ságát, de hát ezen is lebet némi részben segíteni. Maegyedül a tanár urak hibája; a kibocsátandó ifjat már radjon el a szüreti supplicátió ésszünelőre meg kell vala próbáluiok, igazságos és szakértő idő, az úgynevezett szüreti jótéteményt a főisbirálatban részösiteuiok, ugy küldeni a gyülekezet elébe, kola részére ugy sem a deáknak, hanem a vizitátiónak Mert végre is, ha lelkészek, igehirdetők akarnak lenni, szoktuk átadni. Az ünnepi szünidők legyenek egyszer csak kezdeniök kell beszélni a gyülekezet előtt; lehető rövidek. hogy mint theologus teszi-e meg az ifjú az első próbát, De eltörölni egy tollvonással a legátiókat, s ezzel vagy egypár év múlva mint segédlelkész, én azt hiszem lelkészi pályára készülő ifjaink legnagyobb részét megnem sokat tesz a dolog érdemére. Hát ez alatt mit értsünk, fosztani az önfentartás eszközétől: ezt én nemcsak hehogy a legátus papolása: fizetés mellett szónoki lyesuek nem, de egyházunk irányában elkövetett megbofuttatás rendezése? A fizetés itt a botránykő? csáthatlan véteknek tartanám. Lehet, hogy mint M. ur Már az bizony ugy van, hogy senki se szolgál ingyen, állítja, van közöttük, ki „víg napokat tölt, míg a se a pap se a legátus; mert méltó a munkás az ő kegyes hivek munkás szeretetének eredmébérére, s kenyérrel is él az ember, nem csak istennek nye tart;" van, ki azt tartja, „könnyen jött, könyminden igéjével. Csak az a különbség, hogy a legátus n y e n m e h e t;" de egy ilyen mellett azt hiszem, épen fizetését önként, szabadakaratból adja a nép, a lelkészi ugy mint az én időmben, ezelőtt husz évvel, van kilenc fizetést sok helyen karhatalommal kell bevenni. Hogy a olyan, ki legszükségesebb kiadásait ebből fedezi; van, ki legátus litaníája, mondókája (M. ur szavai) ter- e nélkül fel sem tudná magát tartani. Maga M. ur is mészetellenes, korához nem illő ne legyen: arra felügyelni bármily kicsinylőleg szól e jótéteményről, megvetőleg ismét a tanári kar kötelessége. koldusbotnak nevezvén azt, érzeni látszik ennek saük-Nem akarok igen hosszas, egyúttal unalmas lenni, ségét, midőn reményli, hogy valamennyi egyháztag, ha, azokból tehát, miket M. ur a legátiók előnyére eddig e n

em jön is a gyülekezetbe legátus, megadja annak filléreit, lapokban felhozott okok lerontására előhozni jónak vél, S különös, hogy épen ő kívánja cikke végén ez áldozacsak néhányat említek még fel. Lehetetlen például nem tot, ő, ki elébb azt állítja, hogy nagy része a mai ifjajeleznem, mily véleménynyel van M. ur a lelkészi kar ságnak visszaél e jótéteménynyel s igy érdemetlen arra. legnagyobb részéről, midőn mondja, „hogy a legátus una- Mi jobb véleménynyel vagyunk az ifjak felől; de, mert lomüzője a lelkésznek; hogy a velünk való társalkodás- a földön szoktunk járni, nem a fellegekben: biztosítjuk ban, beszélgetésben az apostol kifejezése szerint nincsen M. urat, hogy e reményében csalatkoznék. Nem jönne élet, nincsen haszon; hogy tőlünk megtanulja a legá- annak egy tizedrésze se be. Hogy miért? arról sokat letus a jézusi magasztalt és könnyűnek hirdetett iga alól? hetne beszélni; ha néhány évre beállana M. ur falusi való kibúvást." Talán nem is akart ennyit mondani M. ur lelkésznek, nem kérdené, hogy miért? Különben, mert Hiszen ba ez áll, akkor csakugyan el kell rögtön tö- tudjuk, hogy nem jön a mi helyünkre, a sok közül egy rölni a legátiókat; eltiltani az ifjakat a velünk való tár- okot megmondhatunk. Mi év mkint hirdetjük a sárospasalkodástól; ne rontsuk el őket, ha már magunk veszni taki iskolát kétszer, egyszer a tanári nyugdíjintézetet, indultunk; majd építsék újra ők a magyar Siont, melyet egyszer a tápintézetet; a szüreti jótéteményért bejáratjuk mi veszni hagyunk! De én nem hiszem, hogy ezt M. ur az egész gyülekezetet; hogy ezek után még a legátus rékomolyau állítaná; inkább hiszem, hogy többet irt le, szere háromszor kérjünk, háromszor, —- mondom — mint akart. Bármint álljon azonban a dolog, biztosítom, mert feltéve, de meg nem engedve, hogy ily uton is behogy ennyire minden eredendő bűneink mellett jönne az eddigi Összeg, mégis háromszor kellene azért sem sülyedtüuk, a só nem izet len ült ennyire menni, egyszerre csak a szokásos egyszerit adnák be, — kérni e g. jünk azon legátus részére, kit a gyülekezet nem lát, nem Mint, véli megakadályozhatnak M. ur, hogy egyik- hall: ez már, higyje meg M. ur, teljes lehetetlenség; de ha másik ifjút emlékek felszálló képei ne zavar- megtennénk sem lenne eredménye. És ez nem csak most j á k meg, vagy az erősebb természetű átélt vig órái van igy, igy fog ez lenni, halegátusokkal nem hiru tó izével ne mulasson: azt nem tudom. De azt de tt, etjük is az igét, mig az emberek gyarló embehiszem, ha a legátió eltöröltetnék se tartatnának tanitá- rek lesznek, nem válnak tökéletesebb lényekké. Mivel véli sok az ünuepek alatt, az ifjak ekkor is haza, vagy isme- aztán körülményeink közt pótolni M. ur azou jótéteményt, rőseikhez mennének az ünnepekre ; s nem szenved két- mely az én számitásom szerint legkevesebb százezer foséget, hogy ekkor épen ugy, sőt inkább lenne alkalma rint tőke kamatjának felel meg, azon koldusbotot, egyiknek-másiknak arra, hogy az ünnepek után emlékein mely mellett száz meg száz jelesek nevekedtek fel eddig merengjen, az eltöltött vig órák utóizével mulasson, mint a prot. egyház s a magyar haza javára, kik különben a most, midőn hivatalos kötelessége elfoglalja. Hiába! az porban maradtak voina: arról feleljen ő. Engem — s ezt ifjú, ifjú marad, ha theologiát tanul is, ha zárdába zár- jeleznem kell M. ur előtt, ki a lelkészi kényelemkereják sést is hangsúlyozza cikkében — nem a kilenc predicátió,