Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-18 / 20. szám

gyengébb, hogysem az ember letörölje élte táblájáról azt, mit arra évtizedeken keresztül irt, s hogy egészen uj életet kezdjen. Arra még volt ereje, hogy az ötvenes években elfoglalt álláspontjáról visszalépjen, de akkorát már nem tudott lépni, hogy uj, szilárd álláspontra jusson. A hatvanas évek kezdete óta sajátságos helyzetben volt theologiai szempontból. A merev orthodox párttól elszakadt, az újhoz nem csatlakozott. Hitbuzgó elődjeinek szelleme, a kálvini egyház iránti hő szeretete, gyermekkori emlékei, hajlott kora hajlamai erősen vonzották az apák háromszázados hitvallásához, s az emlékükben is tisztelt kálvinista ősökhöz ; de ha velők kezet akart fogni, elibe állt s visszatartotta a modern világ erősen vértezett Minervája. Édes emlékezetben állt előtte az egykori naiv vallásos hit paradicsoma, visszakívánkozott belé, minél több baj nehezedett reá, annál inkább, kerülgette, majd egy, majd más oldalról akart bejutni, de a paradicsom kapujában álló Kherub mindannyiszor figyelmeztette, hogy a ki a tudás fájának gyümölcséből egyszer evett, az a paradicsomba többé vissza nem térhet; lelkén tehet erőszakot, de ez nem használ, a paradicsom kapuján be nem törhet. Sajátságos helyzete lett. Gyermekkori édenébe nem juthatott be, de azért messze nem akart távozni tőle. Igy lett ő az utolsó évtizeden a közvetítő theologia, bajnoka, az orthodox hit s a modern tudomány összeegyeztetni akarója. Azok előtt, kik közelről ismerték, majdnem tragikai hősként tünt fel, részvétet költve maga iránt, a mint az ellentétes elvek hullámai között küzködött. Hogy a küzdelemben, a 70 év felé közelgető, s utóbb nyomott kedélyű férfiú minő sikerrel harcolt, azt mellőzhetem, de azt bizton mondhatom, hogy ezen küzdelmekhez lelkesülést, kitartást folyvást azon benső meggyőződésből merített, hogy vallását, egyházát nálánál senki jobban nem szereti. A boldogultnak képét emlékezetemben visszavarázsolva, jól esik e képben a buzgó tanár, a nagy tudományu férfi mellett a sziv, a kedély, a humanitás emberét is szemlélhetnem. A novitius deáksereg ugyan reszketve állott e szigorú „morum censor* előtt, s egy kis haragos Neptunként tekintette, ki mindig ébren őrködött a maga birodalma felett, s az ifjú kedély szilaj, nem ritkán rakoncátlan hullámveréseit kérlelhetlen szigorral látszott az iskolai fegyelem sok águ szigonyával fékezni ; vagy midőn a citatiékra compareált reusokat felvont haragos szemöldöke alatt villogó szemeivel végigtekintette, s a különféle mesterségeket elkezdte bizonyos célzásokkal emlegetni, vagy a nemzetségi leszármazásokat fejtegetni, elmondván, hogy „Fiam, ismertem az atyját, az jóravaló becsületes ember volt* : ilyenkor a bagolydiák minden egyebet látott a szigorú tanári arcon, csak kedélyt s gyengédséget nem. Pedig mennyi sziv, mennyi jóság volt benne, mily őszinte szeretet a fiatalság iránt. Mint a nyári vihar villámlása s mennydörgése közben ós után áldásos eső hull a földre : ugy ő az iskolaszéki vihar tartama alatt nevelői bölcs tapintatossággal, s a hibázók jelleméhez szükségesnek látszó fogásokkal igyekezett a durvább kedélyeket meglágyítani, a bűnös szenvedélyek mutatkozó burjánait kiirtani. Az a mély keresztyén vallásosság, melyben felnövekedett, s azok a humanista klassikusok, kikkel ő félszázadon keresztül oly nagy szeretettel társalkodott, ritka nemesítő hatást gyakoroltak szivére, kedélyére. Még azt csak a távolból láttam — mint fiatal tanuló, — de onnan is gyönyörrel szemléltem, hogy egykori, vele egyvivásu tanártársaival mily szívélyes, zavartalan barátságban állott. Később közel tanuja voltam szive nemes indulatainak. Mióta e lapok szerkesztője, e lapok hasábjain hirdetőjévé lett a modern theologia eszméinek, azóta Tatai nem tudott neki barátja lenni a tudomáuyos téren ; fájdalmasan sóhajtott fel nemegyszer fejét csóválva: „Ej! az a Ballagi, Ballagi!" — és mégis, mikor nem a theologusról, de az emberről volt szó, mily gyengéden szerető „komám ura" volt neki, mily szives részvéttel osztozott annak ugy örömeiben, mint szenvedéseiben. Az egyházi és iskolaügyek terén hajdanta és ujabban is gyakorta álltak Török Pál ós Tatai ellenfélként szemközt: Dobos János elemében volt, ha ékeiben majd gyengébben, majd erősebben metsző fegyverét Tatai ellen fordíthatta; de azért ünnep volt a háznál, ha Török vagy Dobos a régi jó baráthoz bekopogtattak. A tudomány s a közügyek terén vett sebeket a barátság paizsával vértezett sziv nem érzette, vagy ha talán mélyebb volt a vágás, a szeretet balzsama hamar behegesztette. Utóbbi időkben uj emberek közé került. Azok, kikkel az élet munkaterére kilépett, mind elhullottak mellőle, uj nemzedék állott a régi helyébe, uj bajtársak a régiek nyomába, s pedig olyanok, kiknek nagy része más kor, más szellem szülötte volt; s talán nem csalódom, ha azt állítom, hogy másfél évtized alatt nem volt a népes collegatusban csak