Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-04 / 18. szám

követelhet magának az állam, ámde csak is valláselveinkkel összeegyeztethető befolyást; a honnan tanintézeteink saját erőnkbőli fenntartását, innentul is szent kötelességeinknek tartandjuk, és segélyt csak azokra nézve s ott követelünk, hová legnagyobb áldozatkészségünk mellett sem elegendő a magunk ereje. — Mert ha mi imreven ragasz -lcodunk e téren is autonomiánkhoz, a klerikális és ultramontán párt bizonynyal rokonszenvet mutatand ebbeli törekvéseink irányában; csakhogy az ezen oldalról nyilatkozó sympathia már magában is gyanús, s alatta bizonyosan azon káröröm lappang, hogy filléreinkből föntartott tanintézeteink nem bírják kiállani a versenyt az állam által rendezett iskolákkal ; következéskép a tudományosságban hátramaradunk, s mi eddig oszlopa, erőssége volt egyházi életünknek, a tudományos alap, kiesik lábunk alól; s kérdem, avagy nem jól számitnának-e elleneink a maguk módja szer int ? Hiszem azonban, hogy. mindezen életbevágó tárgyak fontosságát mindenki mélyen érzi közöttünk, érezzük mindnyájan, hogy ha valdhol, bizonyosan ezek körül kell az idő jeleit komolyan megfigyelnüDk. Absolut, és még nem is nemzeti kormánynyal szemben igen erős fegyver, s mondhatni: nélkülözhetlen fegyver volt kezüűkben az autonomia, legszigorúbb értelemben, de nem foglalhatunk-e más állást nemzeti kormányunkkal szemben, kivált ha bizonyosak vagyunk benne, hogy hazánk önállása, alkotmányos élete, független felelős kormánya meg fog szilárdulni ? ez felette fontos kérdés, s erre nézve a közel jövő fog részünkre utmutatást adhatni. De bármit hozzon is az magával, az alővigyázat és eszélyesség azt követelik tőlünk, hogy ha egyetemes egyházunk a törvény értelmében értekezletre hivatnék föl, az elvekkel s kívánalmainkkal szükségeinkhez képest készen legyünk; mert ha egyszer a mutatkozó alkalmat elmulasztjuk, s iskoláink és népnevelésünk ugy anyagi, mint szellemi hiányain, mely kettő szorosan összefügg, segiteni ez uton elmulasztjuk, félő, hogy tul fogunk a többi felekezetek által szárnyaltatni, s nem leend többé módunkban a bajon segithetni ; mert nem tagadhatjuk, hogy a lefolyt sanyarú 18 év anyagilag felette alásülyesztó népünket s a nevelés és oktatás nagyszerű ügyéhez, a kor kívánalmai szerinti áldozattételekre alig számithatunk. Meggyőződésem azonban e tárgyra nézve mind a mellett is az, hogy be kell várnunk, miszerint a vallás- és közoktatási minisztérium majdani egy vagy más utoni felszólittatásunk nyomán terjeszsze maga részéről javaslatait elébb előnkbe, mintsem mi azok iránt nyilatkoznánk. Ezt pedig azért, mert mi annyira megszoktuk a kormánynak irányunkbani mostohaságát s a clerus omnipotentiáját, hogy magunktól talán a kellő mértéket sem tudnók hirtelen eltalálni. Szükséges mindenesetre, hogy egyházunk az eddiginél magasabb álláspontra emelkedjék, s teljes Önérzettel álljon meg a helyen, melyet a gondviselés számára kijelölt; értse meg ugy társadalmi és közműveltségi szempontból is, hogy azon elv, melyet a protestantizmus képvisel, azon vallásos erkölcsi világnézet, melyet a reformátió szült, de mely nem felekezeti többé, hanem átalános emberi , a lobogót, melyet sok küzdelemmel felemelt, most már magas szellők viszik. Ha volt korszak, melyben a protestáns ember magas önérzettel tekintett a zászlóra, mely alatt szolgált és szolgál, ugy a mai kor az. A protestantizmus már nem csupán vallásfelekezeti, hanem társadalmi életelv. A szabadság, melyet a reformátió a vallás nevében felavatott, áthatotta az élet minden körét, a társadalom minden intézményeit, és a gondolat s lelkiismeret szabadsága, melyet kimondott, s annyi szenvedés s véráldozat által megszentelt, a mai társadalom éltető elemévé lett. Ez az idő örvendetes jelensége ! Ha már egy kiválólag katholikus földön is ily szózatok hangzanak a kormányszéken s a törvényhozás magas házában: szabad egyház, szabad államban, ki ama legkétségtelenebbet, a lelkiismeret szabadságát tagadja, a szabadság ellenségének nyilatkoztatja magát, s a kormány, mikép egyesek, vágyva vágynak élvezni azon nagyszerű vallásos látványt, midőn minden polgár csatlakozik azon hithez, a melyhez neki tetszik, s imádja istenségét ugy, miként azt leghelyesebbnek tartja, s egyik vallás sem követel maga számára sem védelmet, sem kiváltságot, hanem működik és fejlődik a közös törvény paizsa alatt; ha, mondom, már igy nyilatkozik Olaszországnak első államférfia is: akkor bizonynyal állithatjuk, hogy azon elvek, melyeket a protestantizmus vall, tisztel és követ, folyvást főtényezői az előrehaladó kor szellemének, a népek erkölcsi fejlődésének. Nem szükség, hogy a protestáns ember az egyház vallástótelének minden betűjét aláirja, különben sem hivón a dogmák csalhatatlanságában és változhatatlanságában. Szellemben ós szeretetben mindnyájan egyesülhetünk, sőt egyesülnünk kell! Az elv, mely közös zászlónkra van irva, mely alatt küzdünk, a hidegeket íölmelegitheti, a hanyagokat felbuzdithatja, a kétkedőket meggyőzheti. Az ezzel ellentétes vallásos világnézet még fennállhat külsőleg egy darabig, de valóságban nem ! A közel jövő be fogja bizonyítani, hogy azon szabad szellem, melyet a reformatió fölavatott, diadalmat fog aratni! E hitben legyünk mindnyájan egyek ! De nekünk magyarhoni protestánsoknak nemcsak azon oldalról, hanem hazai szempontból is van okunk ezen örömre, és igy midőn oly szivesen üdvözöljük a haza alkotmányos újjászületését, a mi örömünk kétszeres. Mi a nélkül, hogy a polgári érdemet s elismerést a magunk részére akarnók kizsákmányolni, avagy jutalmat várnánk és követelnénk, szerényen, de nemes önérzettel mondhatjuk el, hogy az alkotmány újjászületésének elő' harcosai valánk.