Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-12 / 2. szám

szét: menjetek el és legyetek kor haladtával u r a 1-góvá (majdan uralkodóvá), hogy a szeretet ne ismerjen országbeli különbözést s tagul-befogad á s által idomitsatok ápoldákat, tenyészd é k e t s teremtsetek Öszletet a szakadárokból Egyptben és Gallílea negyedes fejedelemségében és legyetek a világ minden részében mesteietek arcmásai s a közelgő debreceni grammatika előhirnökei, egyengetvén annak utait romlott nyelvérzék és ujitási viszketeg által. Igy a feltámadott szellemek, kik még igen számos emlitetlenül maradt nagyobb-kisebb, többé kevésbé félelmes elvtársaikkal mind egy férfiúba szorulva megkezdék a véres kard széthordozását, de azt hiszem kiáltó szó maradnak a pusztában, mivel beszédük II. Nyelvtani és szófüzési ismerethiány miatt homályos és érthetetlen. ,,Szólj, hogy megismerjelek" mond a bölcs. ,,A te beszédedből ismertetel igaznak és ismertetel hamisnak" mondja az irás. Vagyis: szónak, beszédnek célja, hogy általuk magunkat megértessük. Beszélj nekem az én nyelvemen, vagy ha irsz, legyen irályod: érthető, tiszta és szabátos; sőt ha épen történelmet írunk, miként azt szerzőnk is próbálgatja, azon esetben „a nyelvnek o!y birása szükséges, melylyel az iró a történet méltóságához tud alkalmazkodni," vagyis az egyszerű próza nyelve a tárgyak fontossága, a jellemek példányszerüsége, s egyháztörténelemben pedig még az egészen átvonuló szellem miatt is odáig emelkedjék, hol már a szépirály határa kezdődik. Ha valahol, különösen tankönyv nyelvezeténél van jogunk az emiitett kellékek megkövetelésére. Jól esik a tanítványoknak, még ha akadémikusok is, tanáraikban példányképet ismerni, azok müveit példányszerüeknek tekinteni. Mesterek nyomain haladni nem is szolgaiság. Ily szempontból aztán a tanári állás valamivel több lesz, mint puszta kenyérkereset s egyszersmind a velejáró kötelességek fontosabbakká s nemesebbekké emelkednek. S épen már e magasabb kötelességek tiszta tudatával küzdeni, hatni, beszélni és irni, főleg itéletképes tanítványokkal szemben, magunk iránti kötelesség is. Szerzőnk, ugy látszik, ismeri a tanári feladat fontosságát, a mennyiben maga mondja ,,előszavában," hogy: ,,ha valakinek ugy egy hittanárnak kell lelkiismeretes óvatossággal és ápoló gonddal izzadni és égni." Hanem e nemes láng sugárai miért nem hatnak át az „előszóból" a könyv többi lapjaira; miért engedi meg, hogy például tanítványai lépten-nyomon tapasztalhassák, hogy az érettök ápoló gonddal hullatott izzadás gyümölcsei ízetlenek ? Ez a kérdés az, melyre ha nem tudunk is megfelelni, de azt talán sikerül bebizonyítanunk, hogy felvetése nem alaptalan. Jézus az emberiség eszményképe, legremekebb példánya. Lehetne-e példánykép, ha fel nem foghatnám, ha meg nem érthetném, ha nem követhetném ? Irigyelhetem a sas szárnyait, de véle az'ért csak mégsem repülhetek. Azért, ha példányképem akarsz lenni, csak beszélj velem az én nyelvemen, csak beszólj nekem legelsőben is magyarul, különben a példabeszéd is azt tartja: „kinek a szekere farán ülsz, annnak a nótáját danold." Ugy irj tehát, hogy felfoghassalak, hogy megérthesselek, hogy követhesselek. E jogos szempontból aztán lehet némi kifogásunk a magyar tankönyvben hemzsegő germanismus, latinismus, hogy ne mondjam vandalismus ellen, mely idegen elemek egész csoportokban hódítottak magoknak tért szerzőnk Egyháztörténelmének lapjain. (Folytatása következik.) Eadácsy György. Egy kis szóváltás. Kedves barátom! Láttam, tűrtem sok dolgot a nap alatt, s vajmi kevés az, mit elnézni, vagy megbocsátni, sőt feledni nem tudnék: de azért van sok a mi nehezen esik, mi mint a fogfájdalom az idegrendszerbe, ugy belenyilal lelkembe. Ilyen a többek között a tihanyi lelkész halála, végrendelete, mely lapod hasábjain elég vigyázatlanul volt a túlzó Pereszlényi által közölve és felszalagozva. Annyira, hogy ha veled és Pereszlényivel hamarjában találkozom, kész leszek veletek verekedni. Egy ilyen bolond embernek, méltó cynikus halála és halála előtti önfertőztetése, mit végrendeletén végig öntött, nem érdemelt említést, pláne annak vértanú képébeni illuminatiója, az a nymbusz, mit Pereszlényi homlokára kanyarított: egyházi lapban annak az őrült, minden ízlés nélküli bicskázásnak hősi halállá való ferdítése, olyan bün, melyet a protestáns egylet hat évi zsolosmája sem fog expiálhatni. Korunk, gyalázatos anyagi korunk egyik szennyfoltja, hogy találkozik a békésen tűrő és hitteljes kálvinista pap seregben egy ilyen iskariótes, ki lekacag a bitófáról, és végrendeletében maga mellé akasztja malacát, hogy ha ő nem ordít, halljuk ennek rikitását. — Piha! Dobos János. Csak igaz marad az, hogy rosz tett rosznál egyebet nem szül. Mentől tovább űzzük-füzzük annak a fatalis tihanyi eseménynek a dolgát, annál piszkosabbá válik. Biztositlak, kedves barátom, hogy magát a tettet Pereszlényi csak ugy kárhoztatja, mint te s én és cikkének távolról sem az volt a célja, hogy vértanúi -halál képében mutassa fel a szerencsétlennek bűntettét, hanem hogy kitüntesse, miszerint ugy anyagi, mint szellemi tekintetben szánalomra méltó tönkrejutás volt a véres katastrophának előidézője. Azonban látom, hogy P. közleménye félreértetett s e^ elég rosie, most meg te jösz és tetézed a