Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-12 / 2. szám

viszonyok jelenleg nem olyanok, hogy bátorságos volna egyházunk dolgait bolygatni, mert megnehezedett az idők járása felettünk s ki tudja, mi lesz, hogy lesz stb. stb. Amint atyák fújják, fiak ugy ropják, mondja a a péláaszó; a debreceni senior azoknak ad kifejezést, amiket mindennap hall s amely szerint egyházunk azon állapota, melyben annyi száz meg száz becsületes pap és tanító nyomorog, világ végéig se volna megváltoztatható, mert oly politikai constellatió, mely minden eshetőségre garantiát nyújtson és minden párt nézetét kielégítse, sehol a világon, de nálunk talán még kevésbé képzelhető. Azoknak azonban, kik feles vagyon birtokában vagy zsiros hivatalban kényelmesen élnek, könnyű azt mondani, hogy ne bolygassuk mai egyházi állapotainkat, miután azok őket nem incommodálják; de annak, ki amaz állapotok rendezetlensége alatt életét nyomorogva tengeti, égető az és nem lesz hajlandó magát légből kapott ürügy alatt oda utasíttatni, hogy hagyjon békét most e dolgoknak. De hát nézzük meg, van-e csakugyan valóság abban az állításban, hogy viharos idők járnak felettünk ? Magától értetik, hogy én csak az egyházi kérdésről beszélek; a politikai pártok kérdésébe pedig avatkozni legtávolabbról sem akarok, sem balra, sem jobbra. Tehát a kérdés röviden ez: hogy állunk általában közjogilag egyházi ügyeinkkel ? A polgári válaszfalak leomlása, mely az 1848-ban megindított mozgalom legáldásosabb szüleménye, ma már befejezett tény és oly természetű, hogy azt többé semmiféle emberi hatalom meg nem változtathatja. Az átalakulás egész művelete oda céloz, hogy intézményeinkben is kifejezés adassék a jogegyenlőség ama nagy elvének, mely egyedül képes a nemzet minden osztályát szeretetben összekapcsolni s a haza jövendőjének az egy érzemény ben összeforrt fiaiban rendithetlen alapot és támaszt adni. Valamennyi régi intézményeink közül pedig különösen a Regnum Marianum-féle előjogok azok, melyeket a közvélemény ujabb időben a leghatározottabban utasit vissza. Valahányszor módot ejt nyilatkozni, nem mulasztja el kifejezni idegenkedését azon institutió iránt, mely ma már csak arra való, hogy mint hazajáró lélek a gyönge elméjüeket riaszsza. A felekezetek egyenjogúsága törvény által szentesítve vau, csakhogy a nagy elvnek az egyes esetekre való alkalmazása és ez alkalmazásnak törvény általi szentesítése még nincs egészen keresztülvive. De kérdem, mi az, ami az ujabb időben történt átalakulások után ama középkori institutióból a többi felekezetek hátrányára még fenmaradU A felsőbb hivatalokban a clerus inint ilyen többé nem fungál ; hogy a felsőházban a püspökök még ott ülnek, csak onnan van, mert még nem tudtak sort keríteni a felsőház rendezésére, mit egyébiránt nagyon sürgősnek azért sem tartanak, minthogy az egész felsőház ma olyan, mint a szentelt viz, sem nem árt, sem nem használ; a papi jószágok kérdésére nézve is a kiküldött bizottmány elkészítette munkálatát, melyet t. olvasóim lapunk mult évi folyamában olvashattak s amelyből láthatták, hogy a nemzet el van határozva szétválasztani a nemzeti vagyont a tisztán egyházi célra tett magánalapítványoktól s míg ezeket igen természetesen a katholikus egyház birtokában hagyja, amazokra a nemzet rá fogja tenni kezét. Szóval, hamarább mint hinnők, eljő az idő s részben már itt is van, midőn a felekezetek jogegyenlőségének keresztülvitelénél felmerült függő kérdések rendezve lévén, az állam a katholikus egyházzal szemben is csak azt a figyelő állást fogja elfoglalni, melyben áll a protestáns egyházhoz s akkor a protestantizmusnak egyenes és ostensbilis közjogi hivatása megszűnvén, még az esetben is, ha magunktartása minden tekintetben correct lesz, akkor sem lesz könnyű dolog a közel kétharmadában katholikus ország közepett a közvéleményt felekezetünk iránt azon kedvező hangulatban megtartani, mely ugy közhazai, inint magunk érdekében kivánatos. Mert csak mondjuk ki egyenesen, ami úgyis nyilvános titok arra nézve, aki a dolgok folyamatját figyelemmel kiséri: az egyik fél azon tudatban, hogy százados igazságtalanságot törekszik megszüntetni, hálára számit; a másik rósz meg a századokon keresztül ártatlanul szenvedett injuriákért némi kárpótlást is vél igényelhetni. Egyiknek sincs igaza, mert egyfelől kötelességteljesitéséit senki jutalmat nem várhat, másfelől elég, ha valamely nemzedék önmagáért tesz eleget, az elődök bűneiért az utódokat nem számoltathatjuk. De denique kezdjük egymást nem érteni vagy félreérteni. Hát még ha aztán a régi panaszoknak örökös ismétlése, piszkálódás és igazságtalan vádaskodás által okot szolgáltatunk arra, hogy, amint liberális katholikusoktól is hallhatni, azzal vádolhassanak, miszerint a protestánsok ilyen meg amolyan praepo-