Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-03-23 / 12. szám
cáfolatába sem bocsátkozom. A supplicatió bizony senkit nem tesz korhelylyé; hisz azon ezer meg ezer alkalomhoz képest, mely nagy városon a fiatal embert csábítja, a vidéki élet alkalma szót sem érdemel. Sokkal helyesebbek ezeknél azon érvek, a melyeket Lévai Lajos felhoz e lapok harmadik számában; de azért még sem tartja elvetendőknek a supplicátiókat, hanem óhajtja ezeket szabályozni. Eu is azon véleményen vagyok, miszerint a supplicátiókat ferdeségeitől megtisztítani, szabályozni ; de nem eltörölni kell. En nem voltam soha supplicálni, mert abban az időben, mikor én deák voltam, Pestről nem mentek, csak az utolsó évemben lett volna alkalmam, ekkor meg más körülmények akadályoztak. De megvallom, hogy egy kis irigység fog el, midőn lelkésztársaimmal néha találkozva, többek között azon tapasztalataikat s élményeiket beszélik el, melyet supplicánsi utazásuk alkalmával szereztek. Bizony ők sem látták volna Máramaros sóaknait, majd az arany- és ezüstbányákat, Erdély nagyszerű regényességét, a Balaton-vidék kellé meit ; nem jártak volna Styria határain s a Kárpátok között, ha alkalmuk nem lett volna mint supp-I icánsoknak utazni. Most már, ha voltak is kellemetlenségeik az utazás alatt, azoknak emléke is elenyészett, csak a kedves benyomások maradtak meg, melyeknek elbeszélései mind önmagok, mind más lelkének kedves táplálékot nyújtanak. Oh bizony nem megvetendő dolog az, midőn valaki egy garas nélkül elindulhat, hogy bejárja az ország legnagyobb részét s elindulhat azon meggyőződéssel, hogy minden községben az egyszerű papi vagy rectori lak szíves hajlékot s vendégszeretetet ad számára s hogy a vidék nevezetességeit, sajátságait, a lelkész ésrector kötelességüknek tartják vele közleni. De tegyük lel, hogy pénze volna minden ref.. ifjúnak az utazásra ugy a mint nincs, s önköltségökön járhatnák be az ország különböző részeit: bizonyára nem volna abból annyi hasznuk, mintha az iskolából kibocsájtva, hogy ugy mondjam hivatalosan járnak vagy utaznak. Én nem ugy nézem a supplicanst, mint egyszerű kéregető deákot, hanem mint olyan egyént, ki az iskolából van kik üld ve azért, hogy az egyházkerület javára bizonyos önkény tes adományokat gyűjtsön össze s magának tapasztalokat szerezzen, igy mintegy, hivatalos dolgot teljesítvén, óhajtom, hogy az egyházak anyagilag segítsék s a lelkész vagy rector szives vendégszeretettel fogadja s kötelességöknek tartsák tapasztalataikata vidék sajátságai, különösségei s nevezetességeiről vele közleni. Hogy az általam ohajtott dolgokban a supplicánsok, ha nem mindenütt is, de igen sok helyen részesülnek, köztudomású dolog. Ha pedig valaki ugy utazik, mint magányzó, a fentebbi előnyökre nem számithat, befuthatja az országot rövid idő alatt, azt is megtanulhatja, hogy melyik város melyik vendéglőjében lehet jól enni, de azon tapasztalatokat nem szerezheti meg, melyekből lelkének valóban haszna volna. Mert csak akkor szerezhetne igazi helyes tapasztalatot, ha nagyszámú ajánló levelekkel tudná ellátni magát s utazásai közben mivelt emberekkel érintkezhetne, ekkor meg csak ott volna, a hol a supplicáns, ő is többeknek vendégszeretetét venné igéuybe. Jól fontoljuk meg a dolgot, midőn oly intézményeket mint a legátió és supplicatió, — melyekből ugy anyagi mint szellemi hasznot vonnak ifjaink, — eltörölni akarunk. Elismerem, hogy lehet ezen intézményeket ostromolni; de az iskolákban való bentlakást, convictust csakúgy lehet, mert ezeknek is vannak árnyoldalaik szép számmal. Hanem töröljük el csak a legátiót, supplicátiót, bentlakást, convictust, szomorúan fogjuk látni, hogy tanuló iíjaink száma megapad. Egy r. kath. vallású irt ívelt ismerősömmel beszélgettem egyről-másról, többek között fiúgyermekeinek neveltetéséről, s kétségbe volt esve azon, hogy •gyermekeit nem taníttathatja, mert ezer forint jövedelemből családját fenntartani , s azon kivül két-három gyermeket taníttatni nem lehet. Eu biztatáin őt, egyéneket hozván fel, kik 7 vagy 8 száz forint fizetésből, négy-öt gyermeket kitaníttattak. Láttam arcán a hilietetlenséget; akkor szólottam a mi intézményeinkről, miszerint a szegénysorsú ifjak jó része kap ingyen lakást, a convictusokban ingyen étkezést vagy lefeljebb fizet évenként 50— 60 forintot, legátiókból van annyi jövedelmök, a mennyi szerény ruházatokra szükséges, supplicatiókban szereznek tapasztalatot, s néhány forintot is a mellett , hogy a szülői asztalnak ez idő alatt sincsenek terhére. Midőn idáig értem beszédemben, ismerősöm arcáról eltűnt a hihetetlenség s felkiáltott: „barátom ne szóljon tovább, ha ez igy van, öO év múlva Magyarországon a mivelt embereknek legalább három negyedrésze a protestánsokból áll!8 Gondolkoztam barátom szavain, s ugy találtam, 23*