Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-03-23 / 12. szám

hogy mai időben is már viszonyítva a dolgot, az értelmiség nagyobb részét protestánsok képezik. Erre — más tényezők mellett — nagy befolyással volt bizonyára az is, miszerint kevésbé vagyonos s szegény sorsú emberek gyermekei is tanulhattak intézményeink mellett. A mondottakat megfontolva nézetem az, hogy olyan ősi intézményeket, melyekből ifjaink anyagi és szellemi hasznot vonnak, el ne töröljünk, ha az eltörlés pillanatában már azoknak hasznát mással pótolni nem tudjuk; hanem csak a kinövéseket, ferdeségeket nyessük le, de magukat az intézményeket a kor igényeihez idomítva, — ifjaink segélyezésére— továbbra is tartsuk fenn. B a k y István, csanádi ref. lelkész. Egy fenyegető baj. Egyház-társadalmi bajaink s panaszaink az alkotmányos élet uj aerájában nemhogy szűnnének , sőt inkább nevekedőben vannak, s imitt-amott fenyegető jeleket tüntetnek fel. Nem elég többé a vallásügyi törvényeken ejtett sérelmet szemlélnünk, melyek a túlsó oldalról jött papság túlkapását s hatalmaskodását minden lépten-nyomon hűn tárják fel, vagy a nevelés érdekében hozott szentesitett törvények ellen felzudult tábor hadi lármáját hallanunk, melyek miatt anuak éltető szelleme át nem járhatja az édes haza téréit: most egy eddig még ismeretlen baj, unicum a maga nemében, mutatkozik egyházi életünk keretén belől, a melynek hallására a méltó táj dalom hangja tör elő a szívből és kétkedőleg kérdezzük egymástól : „Valyon mi lészen ebből?" A népnevelési törvények 117, §-a elrendeli minden községre nézve az iskolatanács megalakulását, mig a 142. §. világosan kimondja, „hogy az elemi iskolák tani tójának fizetése tisztességes lakáson, egy negyed hold kerten kiviil, 300 forintnál kevesebb nem lehet.*' A hol a tanitók jelenleg a 142. §-ban kitett összegnél nagyobb fizetést húznak, mondja a 144. §., „ott annak élvezetében tovább is meghagyatnak." A törvény szavai tehát világosan és határozottan szólnak, mégis egy gömörmegyebeli tekintélyes községnek földmivelőkből álló isk. tanácsa, azon okból, mivel a tanítójának fizetése 400 vagy jelenleg 500 frtra megy, azt most erőnek erejével 300 forintra akarja redukálni. Ennek meg is volna az értelme akkor, ha a tanitó képzettség hiányával volna, vagy valami erkölcsi hibában sinlenék; de midőn egyike jelesebb tanítóinknak, ki már majd 40 év óta húzza a tanítói hivatal terhes igáját, szívja a tanterem fulasztó levegőjét, csak azon az egy helyen 20—25 vagy több év óta neveli a népet: felettébb visszás s elszomorító állapot. Itt akaratlanul is azon axiómát kell érvényre emelnem: miszerint a tudatlan nép a nyert szép jogokból is halálos fegyvert kovácsolhat, melynek élével önön magát sebezheti meg, azt igen könnyen elveszítheti. A legszebb intézkedés, mely valaha hazánk földjében gyökeret vert, mindenesetre az iskolatanácsosi hivatal ; de a ki a nevelés eszméjét nem ismeri el századunk miveltségére döntő befolyással biró faktorul, a nemzet egyedüli megmentő szeréül: az kárára van a közügynek, a nevelés diadalának. Mai időben a tanítói fizetést 100 vagy 200 forinttal apasztani kiskorú, neveletlen embereknél megjárja és ott, hol a torok elébbvaló az iskolánál; de oly nép között, mely józan eszének, a jóért való lelkesültségének s fellángoltságának több izben adta tanújelét, és most ily barbarságot akar elkövetni egy élte delén túllévő férfiún, ez a legrutabb bélyeg marad sok ideig s ellene a mivelt közérzület, a nevelés minden barátja hangosan tiltakozik. Hová vezethetne e tan, ha a buta tömeg vezetné a nép sorsát, illetőleg az iskola ügyét magára hagyatottan ? ha épen az országgyűlés fel nem karolta volna a népt.aiitók anyagi helyzetét, az ily alacsonyan gondolkozó emberekkel szemben, nekik az erkölcsi tekintélyt, mint a társadalom küzdelmeiben résztvevő hü munkásoknak meg nem adta volua ? ! Bizonyára eltemetett volna bennünket a józan felvilágosodottság árja, nevünk lassanként kitörlőduék az élő népek könyvéből. Igy ped'g teljes hitünk s állandó reményünk van, hogy kitartó munkásság, buzgalom után eljuthatunk azon magaslatra, a hol a nemzetek tisztelete fog környékezni bennünket. Ez alkalommal mind a község, mind az iskolatanács tagjainak neveit elhallgatjuk, mert reményünk vau, hogy tervbe vett céljok kivitelével talán felhagynak ; ellenkező esetben átadjuk őket a nyilvánosságnak, a közvélemény méltó utálatának mint olyanokat, a kik a XIX. század utolsó felében nem pirultak elkövetni egy tényt, mely egy érdemekben megőszült családapának, jeles tanfórfiunak nyugalmát dúlta fel és a legfényesebb szegénységi bizonyítványa lesz egy község erkölcsi, értelmi állásának. Vajha szavunknak ohajtott eredménye lenne ! Egy gömöri pap.