Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-03-16 / 11. szám

dig a mit kivisz a nép, annak nemcsak visszafizetéséről, de kamatja beszolgáltatásáról sem akar tudni; a legtöbb helyt, a legszerencsésebb esetben papiroson tőkésitik a kamatokat, valósággal pedig semmi sincs. A nép kapzsisága, konoksága, makacssága a cikkiró ur előtt semmi figyelmet nem érdemel; felelősséggel nem terhelhető ; a pap tartozik mozdony lenni, s a tömeget akarva, nem akarva kényszeritni az utána haladásra. Hogy egy lelkes pap egy jóra fogékony gyülekezetben csodával határos dolgokat művelhet: elismerem; de egy önző, okulni nem akaró, gáncsoskodni szerető s a papot alánéző népben, a pünkösti lélek ihletésével, vagy demosthenesi ékesszólással biró pap is vajmi keveset tehet : ezt nem egyszer, elég keservesen tapasztaltam. Ugy vettem észre, hogy a cikkiró ur tulszigoiu Ítélete is e tárgyban két hét multával, vagy a hidegebb fontolgatás, vagy „ex profundis" emelkedett baráti szózat folytán nagyon megszelídült (lásd 5. szám). Már itt az ötszáz pap általános kárhoztatásával felhagyva mintegy szánó érzelemmel tekint végig az erdélyi ref. papság hosszú során; s osztályozásában elismerve, hogy 571 pap közt „csak 25 van, ki állásához mért kényelemben élhet; 100 tán él tisztességesen; a többinek sorsa: szükség, nélkülözés, lemondás és nyomor", mintegy elkiáltja a „mea culpát" e szókkal: „ezektől várunk aztán kötelességteljesitést ? ezeket teszszük felelősökké mind azért, a mi bün, gyarlóság, törpeség és hátrányára van az erkölcsi rendnek ? holott elpanaszolhatják a Jézus Krisztussal : éhezem és nem adtok ennem stb." Mily ügyes xenophoni retiráda! mily hatalmas bizonyítéka az ötszáz pap becsületén elkövetett sérelem gyors megbánásának ! Midőn előbb személyválogatás nélkül ítéletet mond s elkárhoztat 500 papot, most maga elismeri, hogy csak 25-öt, legfeljebb 125-Öt sújthatott volna, mert a többi — 400-at meghaladólag — mind olyan, „kiket a mindennapi kenyér szüksége szőrit", „kiket ha eszük figyelmeztet, hogy legyenek hivek a reájuk bízottakban, s z i v ö k oda vonja azokhoz, a kikre való édes gond elvonja őket kötelességeik teljesítésétől" — szóval: a nagyszerű elkeseredés hangja mintegy a bocsánatkérés hangjává olvad. De köszönöm szépen az ily eljárást! Az arcomra frecskelt tentafoltot hiába igyekszik akárki lemosni, feketesége sokáig meglátszik, s ha a kiengesztelési szó elnémitója akart lenni azon méltó indignaciónak, melyet az általános vád előidézett, célját nem egyhamar érendi el. Mert elvégre is azon kétszer emlegetett phrasis : „tisztelet a kivételeknek", nem gyengíti az 500 papra nézve a kárhoztatás súlyát, hacsak a kivételek közt nem az ötszázon felül számított azon 71 személy értetődik, kikből a püspök, esperesek, jegyzők, tanitók, püspöki vizsgálat alatti egyházak papjai, és az Erdélyi Protestáns Közlöny munkatársai telnek ki. Én is azt kívánom, hogy a kötelességeiben hanyagi gyülekezete szellemi, erkölcsi és vagyoni előhaladásával nem gondoló, botrányos életet folytató, tanulni nem akaró, s politikai kortesvezér, sujtassék törvény ós közvélemény által; de hogy egyesek bűneiért válogatás nélkül 500 pap tétessék „bűnbakká": tisztelet, becsület, de igazság is, az ellen ugy a magam, mint a bár hallgató, de álláspontjuknak becsülettel megfelelő paptársaim nevében szabad legyen tiltakoznom. Egy azötszáz közül.*) Elismerés és inditvány. A „Prot. Egyh. és Isk. Lap" f. é. 9-ik számában a „különfélék" rovata alatt olvastam, miként akarja a kolozs-dobokamegyei néptanítók egyletének választmánya a szegény sorsú tauulókat taneszközökkel s lehetőleg ruhával is iugyen ellátni. A törekvés tagadhatatlanul oly nemes, hógv támogatásra, és minden a részben történt, buzdításul, uyilvánosságra is érdemes. Oly társulás által, amilyen ott céloztatik, nagy dolgok érettek el'már eddig is s semmi kétség benne, hogy ily működés a jelenben nagyban könynyitené a közoktatási törvény végrehajtását. Mert igaz az, hogy sok szüle, aki különben tenné, azért nem küldi iskolába gyermekeit, minthogy nem képes födözni a tandijt vagy a tanszerek árát, vagy gyermekének a téli időszakban szükséges öltözékét. Miután az alkalom adva van, fölhasználom azt, hogy pesti derék tanítóink iránt egy édes tartozást róvjak le. Oly tartozás ez, melylyel én is, mint egyes, de kik az emberiség szent ügyét kicsinyben vagy nagyban sziveinken hordozzuk, valamennyien is adósok vagyunk. Pesti evang. népiskoláinkban rég dívik és meg-megujul a szép szokás, mely szerint a ruhátalant megruházzuk, azokéból, akiknek a tekintetben fölöslegük van. A tél folytán Alex Albert tanitó ur volt az, aki jobb módu tanítványait fölszólította, hogy fölös ruhadarabjaikat szüleiktől kérjék el és hozzák az iskolába magukkal, hogy azokkal a szegényebbeket megajándékozzák. Hoztak is eleget, ugy hogy elmondhatónak vélem, miszerint az iskola egyik fele ingyen fölruházta az iskola másik felét, kalaptól kezdve le egészen a csizmáig. Oly tett ez, amelynek áldása majdnem kiszámíthatatlan, mert azonkívül, hogy a ruhátalannak ruhát ad, lehetővé teszi a szegényeknek az iskolalátogatást zivataros téli időben is, és a legalkalmasabb módon szoktatja a felebaráti szeretet gyakorlására . a gyermekeket. Az oly tanítókat, kik ekként viszik tanítványaik között a közvetítő szerepet, méltón megilleti az elismerés. Hogy mennyire üdvös a kolozs-dobokai eszme és a pesti evang. tanitók régi gyakorlata, azt a napokban is volt alkalmam tapasztalni. Farsang utolján falura mentem. A véletlen ugy akarta, hogy ne csak vigalomban, de komoly dolgokban is legyen részem. A lelkész, akinek küszöbén beléptem, körlelkész levén, mindjárt másnap folytattam vele az utat faluról falura, hol jelenlétében *) Lapunk egyik legrégibb munkatársa, ki akkor midőn önvédelmi ügyben felszólal, méltán követelhette, hogy adjunk belyet sorainak, Szerk.