Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-03-02 / 9. szám

ISKOLAÜGY. Az autoiiomia ferde kinövése. Ez a cime egy cikknek, mely a pécsi „Néptanoda" febr. 8-diki számának hasábjain látott napvilágot, s mely a papságot általában, de különösen a baranyai helv. hitvallású papokat ugy igyekszik bemutatni a közönségnek, mint a tanitók zsarnokait, üldözőit. A cikk rövid kivonatban megjelent a napi lapokban is, melyek — mint a közvélemény állítólagos, de nem mindig hü tolmácsai — szíves örömest ütik a papot csak azért, hogy ezzel a tanítónak örömet szerezzenek. A kis gyerek is örül és a sírással felhágy, ha társát, aki őt megverte, a bácsi „visszaveri". Mi nálunk általános a meggyőződés — az ellenkezőt vitatni vakmerőség, — hogy a pap halálos ellensége a tanítónak. Minthogy pedig a pap kezében van a hatalom s a tanitó a gyöngébb fél, a többség — természetes ösztönét követve — a gyöngének fogja pártját. A pap még jogaival sem élhet, a legméltányosabb és természetesebb követelésekkel sem állhat elő szemben a tanítóval, mert hisz a követelés, attól, akivel szemben érvényesíteni akarjuk azt, bizonyos szolgálatokat föltételez, már pedig a tanítóktól bárminemű szolgálatot kívánni hatalmaskodás, amely ellen a közvélemény a legnagyobb méltatlankodással felzúdul. A baranyai egyházmegye is ily értelemben hatalmaskodott, midőn mult évi őszi közgyűlésén törvényileg kimondta, miszerint „minden tanitó esküt tenni tartozik, hogy hivatalát lelkiismeretesen folytatja, felsőbbjeit tiszteli, rendeleteiknek hódol, azokat tiszteletben tartja." Nem ütődik-e meg az ember a papságnak e szavakban rejlő erőszakos urhatnámságán ? nem látja-e be, hogy az efféle határozatok az önkormányzati jog ferde kinövései ? Igy kiált fel a „Néptanoda" s utána khorusban a napi sajtó. A közönség legnagyobb része pedig elhiteti magával, amit „nyomtatásban" olvas; erőszakot lát a pap részéről ott is, ahol másnak, pl. az államnak teljesen igazat ád. E sorok irója nem viseltetik ellenszenvvel a tanítói kar iránt, sőt, miután hazánk üdvét és jóllétét egyedül és kizárólag a népneveléstől várja s miután a népnevelés első sorban a tanitók kezeibe van letéve: a tanítói testületet oly becsülésben részesiti, amilyet az méltán megérdemel. De viszont a papoknak sem üldözője ; a papságnak ép ugy belátja létező hibáit, mint jó oldalát. A tanítónak szívesen ád igazat, ha ez által saját jogérzületén nem kell erőszakot tennie ; a papot pedig nem menti, amikor hibázik s amikor e hibája által másoknak jogain ejt csorbát. Midőn azonban azt tapasztalja, hogy a papságot a fenebbiekhez hasonló alaptalan vádakkal gyűlöletessé akarják tenni csupán azért, hogy a tanitók iránti részvétet és szeretetet annál nagyobb mértékben fokozzák; midőn erőszaknak bélyegzik a jogos kívánságot hogy a felsőbbségnek a tanitó engedelmességgel tartozik : akkor e sorok irója ép ugy, mint bizonyára minden józan ember kötelességének ismeri, a társadalmi rend, a jogi és méltányossági érzület megóvása érdekében felszólalni. Eltekintve attól, hogy a jelen esetben — még ha megrovás illetne is valakit, — ez a megrovás nem a papságot, hanem a vegyest egyháziak és világiakból álló egyházmegyét illetné; eltekintve azon szándékos roszakarattól, melynél fogva a pap üstökét cibálják (ez sokkal népszerűbb és háládatosabb), amikor a pap semmivel sem érdemesítette magát e kitüntetésre inkább, mint az egyházmegye világi képviselői; eltekintve mindezektől csak azt a kérdést vagyok bátor fölvetni, valyon a papság vagyis helyesebben a felekezet nem ép oly joggal követelheti-e, hogy az általa fentartott iskolákra felügyeljen, a tanítókat ellenőrizze, azoknak a rendeletek által utbaigazgatásokat adjon, mint ahogy az állam megkívánja a maga hivatalnokaitól az engedelmességet ? A felügyelet és ellenőrzés minden felsőbbségnek elvitázhatlan joga, melyet ha valaki megtámad, ezzel egyszersmind az egészséges organizmus két nélkülözhetlen föltételén, a rend és fegyelmen ejt sérelmeket. Igaz, hogy a felsőség visszaélhet hatalmával, pl. akkor, ha rendeletei által az egyéni, a lelkiismereti jogokat nem respektálja. De ez esetben mindenütt léteznek felsőbb forumok, melyek jogorvoslást nyújtanak, vagy ami ezeknél sokkal hatalmasabb s ami sokkal nagyobb elégtételt képes adni, létezik a közvélemény. Sajnos, hogy nálunk a közérzület, a közvélemény nagyon, de nagyon meg van vesztegetve; a pénz s ami még sokkal roszabb, az ellen- s rokonszenv dönt a legfontosabb ügyekben. Ez a korrupció, ez az a métely, melyet a nemzet testén leginkább a hírlapok ápolnak, holott ezeknek a hivatásuk ép az ellenkező, ép az volna, hogy gátot vessenek ama társadalmi betegség terjedésének. Yalyon nem a korrupció jele a most szóban forgó eset is? Egy valakinek a vidéken eszébe jut a baranyai papságot megtámadni azért, mert az egyházmegye törvényileg is kimondta azt, ami a józanész szerint úgyis magától értetik s a hírlapok a tanügy iránti érdeklődésüknek vélnek kifejezést adni, ha e támadást viszhangozzák. Nem hisszük, hogy e lapok maguk is be ne látnák ez eljárás helytelenségét. Csudálatos, hogy egyoldalú információk után — a kicsinyes polémiák kikerülése céljából — egyik lap sem szokott soha indulni olyan kérdések szellőztetésénél, amelyek történetesen pl. a papnak válnának előnyére ; de a tanitónál egyik ugy, mint a másik kivételt tesz ; a tanitó állítását egyik sem vonja kétségbe, az ő információjába még akkor is megbíznak, amikor világosan látják annak téves voltát. És a sajtó azt hiszi, hogy e látszólagos kedvezéssel használ a tanitói karnak, hogy annak sorsán javít azáltal, ha a papot társadalmi és jogi állásában minél inkább megingatja. Pedig téved, nagyon téved. A közvéleményt