Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-06-01 / 22. szám

bárki elismerheti, hegy oly szót, mint a minő 1 o n c, az előszóban is kiemelni haszon talanságáért, még a szerző álláspontján is túlzás. Szerzőt még dicsérni lehet azért, hogy eltérve elődeitől nem tette meg a Luzulát lucává, Malcholmiát málikává, de ép annyira n<mi lehet helyeselni a loncnál követett eljárását. „Én Lonicerát irok, nem loncát (Lonicert nem lehet ugy gyúrni mint a magyar szavakat)" mondja H. ur. Igaz, hogy a magyar szavakat halomra gyúrni nem szabad, de ahol a gyúrás folytán az eredetinél sok tekintetben különb szó jő létre, mindenkinek el keli ismerni, hogy a gyúrás üdvös dolog. A lonc pedig magyaros hangzású, s ezenfölül a magyarban hangutánzó is: mintegy hangoztatja lelógó vékony ágai lebegését; neve el van fogadva az irodalomban, ittott a nép is kezdi használni, a költők pedig széltire használják. Hogy mást ne említsek, ott van a magyar zamatu Tompa, kinek Repkényében olvassuk „a rom kúszó loncát." — Itt szerző következetlen is, amennyiben Lonicerböl lonc gyúrását nem fogadja el, hanem azért Coronillát mint koruillát, Coriandrumot mint koriandromot, Saginát mint szagyánt, Angelicát mint angyelikát, Selagiuellát mint szelagócskát használja. Ha kimondja szerző az elvet, hogy idegen szóból rokon hangzású, egyébként semmitsem jelentő uj szókat nem szabad gyártani, akkor ez elvet meg kellett'volna tartania, s hiába mondja a népdal, hogy „szegfű, zsálya, petrezselyem", — neki zsálya helyett mégis csak Salviat, petrezselyem helyett mégis csak Petroselinumot kellett volna irnia. Különösen kár volt felcserélni Diószegi és Fazekas régi jó szavait szerzőnek maga, vagy legújabb füvészek által csinált szavaival. Igy a fajok első rendjébeu mindjárt ott találjuk a szóról szóra forditott s igazán nevetséges hangzású, hibás képzésű csacsörömöt, s ezer szerencse, hogy ott vau a latin Onobrychis, máskép soh'se jönnénk rája, hogy ez az illető állat által csemegeként szeretett espárcet; használja össszetételeknél is, pl. az Astralagus onobrychist csacsöröm bókának nevezi. Elváltoztatja D. ós F. puliarát (Malachium), mely muhar mintájára helyesen van képezve, az első pillanatra gyártott szónak felismerhető lágyodává; a nép által is használt 1 i k a s i r t (Corydalis) k e 11 i k é v é, és 1 e st y é n t (Ligusticum) 1 i g úrivá. Az helyes, hogy Perganumot származása helyéről, a hollandi Harmelről nem nevezi el Harmatának, hanem hogy Peganonnak Cnidiumot Knidionnak, tehát görögös néven jelöli, csak a nyelvchaos öregbitésére szolgál. Nem jól van képezve L avandu Iából lavendula, vagy egész magyar, vagy egész latin legyen a szó, ez pedig egyik sem; a magyar nép dalaiban is „kedv'es levendula szálomat" ismer. Szükségtelen volt a kitűnő porfejt tekeporhonná, magpocok-ot nyélkaszattá, bibefogat bibapróddá változtatni. Egészen szláv, s magyar vidéken sehol nem használt szó kopotnyák (Asarum). D. és F. kapótnyákot irnak, a nép pedig dalában igy mondja : Ki az urát nem szereti, Kopotnyikot főzzön neki. Hibásan vannak a „pikk" végűek, vagyis pikkelyes alkatrészekkel biró növények „pik" véggel irva, mint pl. bogyópikk, ikrapikk, válupikk helyett bogyópik stb. Továbbá, zellér hibás zeller helyet, gyökénke gyököuke h., bükkön bükköny h., cimpaj csimpaj h., ez utóbbi épen csimpaj kodása, ragadáncssága miatt kapta nevét, s csimpajkodást ugy tartom sehol sem mondják cimpajkodásnak. Ezekenkivül, dacára, hogy azt állítja, miszerint csupán a tulajdonnevekről vett neveket állítja vissza, s csupán ezeknél törli el az azoknál használatban volt magyart, mégis a jelentéseik után fordítottakat is, itt-ott, de nem mindenütt, tehát következetlenül, eltörli, s c ak latinul irja. Igy husáng Ferula, paizstok Peltaria, tüskepár Paliurus marad magyarban is. H. ur a növények meghatározásánál a lel helyeket is felemlíti, sőt egynél az u. n. muszka- vagy disznótövisnél (Xanthium spinosum), a növény rövid történetét is oda teszi, mely szerint ezen gyom legelőször 1808-ban Slavoniában észleltetett, 1815-ben Bánátban még nem volt, 1838-ban azonban már Hegyaljáig terjedt, 1846-ban a kassai hegyig, 1853-ban átment Sárosmegyébe, de esak szórványosan. Ismeretesek még a lóher és ákác terjesztései is mult század végén id. Tessedik Sámuel szarvasi ev. pap áital, *) az eperfáé gr. Bethlen Miklósné által, ki 1781-ben ültettette Erdélyben, nagyalmási vadaskertjében az első eperfa alléét; valamint a gyapot behozatala 1782-ben Nákó Kristóf nagyszentmiklósi birtokára,**) de szerző nem emliti. A lelhelyek említésénél ilyenekre találunk : hogy a kőnászpolya terjed „Oravicától Zázriváig." Oravicánál egészen szükségtelen kitenni a megyét vagy vidéket, de már Zázriva sokkal igénytelenebb árvái falucska, hogysem megye kitétele nélkül tudhatnók, hogy az ország melyik felében fekszik. Ez ugyan még annak tulajdonitható, hogy szerző a helylyel akart gazdálkodni, úgyis tudván, hogy ha nem ismeri valaki a hely fekvését, fölkeresheti akármelyik geographiai szótárban, vagy helynévtárban; de már a hegyeknél egész máskép áll a dolog. Hegyeket kevésbé ismerjük mini a falvakat, és semmiféle szótár sem áll rendelkezésűnkre> melyben rájok kereshetnénk. Mindezek dacára szerző a hegyeket gyakran minden jelző nélkül közli, pl. ezt és ezt a növényt találják aDjumbiren, a Djumbirre akadjon aztán rá aki tud, — különösen miután Hun'alvy János Gyömbérre magyarosította, s kivétel nélkül mindenütt igy használja, tótos nevét még csak zárjelbe se tévén utána. Ha szerző oda teszi a hegy neve mellé, hogy „Bócabánya mellett" vagy „Liptóban," mindjárt tudná mindenki a növény hazáját, mig igy sötétben marad előtte, s ezáltal a jelzés egészen értéktelenné válik. Igy pusztán használja C h o c s hegyét, melyhez ha oda teszi *) Lásd Szacsvay : Magyar Kurir 1787. 1788 évf. **) Lásd Ráth Mátyás: Bécsi Magyar Hírmondó 1781. Szent. Iván havában és 1782. Pünkösd havától Szent-Jakab haváig kelt számait.