Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-23 / 47. szám

tananyagokat beosztani, hogy egyszerre, egy folyamatban csak egy tárgyra fektessék a fősúlyt, és csak akkor, mikor azon egyben a tanuló már derekasan megerősödött, történjék átmenet egy másik főtárgyra. Az első négy osztályban tehát a tanításnak mindenekfelett oda kell irányulnia, hogy a tanuló ugy a hazai, mint a latin nyelvben jó alapot vethessen, hogy legyen később mire tovább épiteni. A hetenkénti harminc iskolai óra közül tehát fele fordittassók a nyelvtanításra, ennek is kisebb része a tulajdonképi előadásra, a legnagyobb rész pedig a begyakorlásra és az otthon végzendő dolgozatok vizsgálata ós útbaigazító javítására. Mert megjegyzendő, hogy az észfejtés célját, mely az elemi nyelvtanításnak a gymnasiumban lényeges rendeltetése, a legjobb tanítás mellett is elérni soha sem fogjuk, ha a tanulót a maga erején való alkotásban nem gyakoroljuk ós nem részesítjük mentül sűrűbben ama legszebb emberi élvezetben, melyet az önerőnkkel becsületesen végzett munkatétel nyújt. Általában az önmunkásságot, mint az iskolai nevelésnek mai gymnasiumainkban csaknem teljesen mellőzött nagy fontosságú mozzanatát nem lehet eléggé hangsúlyoznunk. Nemcsak azon szempontból, mert ez az egyetlen ut a gyermekben szunnyadó erők felköltésére ós ébren tartására, hanem különösen azért, mert arra készíti elő a tanulót, amire mint a mai társadalom tagjának legki váltképen lesz szüksége, a tevékenységre, munkásságra. Aki megértette, mit jelent az, hogy az iskola szintúgy eredménye, mint tényezője azon társadalom állapotának, a melyben létezik, az kétségkívül tudni fogja azt is, hogy iskolának nem lehet más mozgató princípiuma, mint az, mely a kor társadalmának irányt ád, s igy korunkban azt az iskolát fogjuk a társadalom helyes igényeihez mért szellemben szervezettnek mondhatni, mely a tanulót teendőinek kötelesség szeriuti pontos teljesítésére s öntevő munkásságra legfoganatosabban szoktatja; ez pedig csak ugy és csak akkor történik igazán, ha a tanulónak nem pusztán befogadó, hanem alkotó tehetségét is foglalkoztatjuk, hogy igy a befogadott idegen ismeretanyag önálló feldolgozás által a tanuló lelkének teljes sajátjává váljék. Máskülönben az ismeretanyaggal való örökös tömés utoljára csömört okoz, és a tanulást unalom tárgyává teszi, mig a legkissebb munkának önereje által véghezvitt sikeres befejezése kedvet éleszt, és a vágyat mind előbbre haladhatni, nagy mértékben fokozza. Nem tartozván feladatomhoz a tantárgyak beosztását részletezve előadni, általában csak annyit jegyzek meg, hogy a realék közül a gymnasium alsó osztályaiba kiválólag azon tantárgyak veendők fel, melyek szemléltethetők, s igy azokra a 10—14 éves tanulók lelki tehetsége leginkább fogékony. E szerint a mathematicumokból elébb a közönséges, később az algebrai számvetés, továbbá mennyiségtani nézlettan, a természettudományokból szintén nézletre alapítva a descriptiv részek: az ásvány-, növény- és állatország ismertetése, a történelmiekből a topicai földrajz, ezek képeznék a nyelvészetieken kivül a gymnasium alsó négy osztályának előadási tárgyait. Látni való, hogy tantervemben a vallás és a történelem előadásának helyet nem juttattam. Az elsőnek azért nem, mert szerintem az iskolai összes tanítás emberiségi magasb céljainak csak akkor felel meg igazán, ha azt minden részeiben a vallás-erkölcsi szellem ugy lengi át, hogy a fiatal embert azon mértékben, a mint lelke ismeretben gyarapszik, azonképen mind fogékonyabbá, hevültebbó teszszük azon örökérvényű szent igazságok iránt, melyek valósítása az emberiség haladásának végcélja, s melyeken mint alapokon nyugszik egész társadalmi szervezetünk. A mi pedig a külünös, confessionalis vallástanitást illeti, az nem lehet másnak feladata, mint azon confessio lelkészének, melynek kebelébe az egyes tanuló történetesen tartozik, az tehát a szorosan vett iskolai rendszer keretén kivül esik. A történelmet végre mint tüzetes előadási tárgyat, a gymnasium alsó osztályaiban egyáltalában mellőzendőnek tartom, nemcsak azon okból, mert különben ismét benne lennénk a sokféleség mindent veszélyeztető hínárjában, hanem kiváltképen azért, mert a 10—14 éves tanulónak való történelem nem olyan, hogy annak tanulmányozásánál a növendék a tanár magyarázatára szorulna, s igy nem lévén előadási tárgy, az szolgáltathatná az elébb jelzett magánszorgalomra a legalkalmasabb anyagot, ellenőrzése is igen ügyesen megeshet.lék a nyelvgyakorlatoknál, hol az olvasott történelmi tárgyak szolgálhatnának, ugy a szóbeli előadás, mint az írásbeli stylgyakorlatok állandó alapjául. Kik e sajátságos nézetemet, mint valami didakticai eretnekséget csak ugy könnyedén hiszik elutasíthatni, azok fejére idézem a hires angol tudós, Mill