Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-16 / 46. szám

hanem kizárólag azon gyakorlati célból történik, hogy közlekedési eszközül szolgáljanak. Ellenben a tudós pályára készülőknek, az államférfinak, bírónak, lelkésznek, tanárnak, ügyvédnek stb., szóval mindazoknak, kiknpk hivatásuk lesz a társadalomban vezérszerepet vinni, embereket igazgatni s ezek lelkületére hatni, foglalkozásukban a szellemi tényezők öszhangra törő egész összegét kell számításba venniök, a múltból átörökölteket ugy, mint a jelen vívmányait, melyek amazokon nyugosznak, hogy igy szellemi állapotaink egész fejlődési processusának alapos felismerése által képesítve legyenek, egyfelől az emberiségnek már birtokában levő szellemi javakat terjeszt, ni, másfelől azok tovább fejlesztését eszközölni. E tekintetből a tudós pályára készülőket idejekorán kell a szellem műhelyébe bevezetni, és a hazai nyelv öntudatos művelése és a classicai nyelvek alapos tanítása által, amabban a mai, emezekben a mult korok szellemének leghűbb kifejezéseivel megismertetni. E különböző célok határozott válaszfalat vonnak a jelzett kétnemű iskolák között, s épen ebben áll ama hires maximának : „non scholae, sed vitae" főjelentősége, liogy mikor valamely iskola szellemi berendezéséről van szó, azt mindig az élettel leendő összefüggésében tekintsük. Ehhez képest az előbb jellemzett iskolákban a reálék gyakorlati ismerete képezi a főfeladatot, a nyelvek csak közlekedési eszközök ; ellenben az utóbbiban a nyelvek s az azokban nyilatkozó szellem elsajátítása a főfeladat, a reálék pedig a mellékmiveL'dési eszközök. Ugy kell e szerint a gymnasiumokat szervezni, hogy azokban a fősuly a hazai és cbssicai nyelvek s azok irodalmainak tanulmányozására legyen fektetve, a reálókból pedig csak annyi karoltassék fel, amennyi az általános műveltség szempontjából s a célból szükséges, hogy az emberi ismeretek összegé -nek kapcsolatos, egybehangzó nagy egységét felismerhessük. Ismerem én a közvélemény e tekintetbeni irányát, s jól tudom, mily népszerűtlen dolgot feszegetek, midőn az itt kifejtett nézetek orgánumává teszem magamat. De ón fellebbezek a roszul értesült közvéleménytől a jobban értesülendő közvéleményhez. Magyarország a dilettánsok hazája. Tán sehol a világon annyi fél műveltségű ember nem található, mint nálunk. Nem vethetsz fel oly kérdést az emberi ismeretek akármely ágából, melyhez a mi embereink hozzászólani ne tudnának ; de viszont mikor tettleges kivitelre kerül a dolog, nincs ország a civilizált világon, a hol oly kevés megbízható ember találtatnék, mint nálunk. E visszás állapotnak, mely bennünket minden vállalatunkban idegenek adófizetőjévé tesz, egész súlyát érezvén a közönség, a hátramaradás okát, igen helyesen, a nevelésben keresi, ós semmi sem természetesebb, mint hogy azt az iskola merőben eszményi dolgokra irányzott tantárgyainak tulnyomóságában hitte fölfedezhetni. Nevezetes azonban az egészben, hogy harminc év óta 'épen a panaszlott tantárgyak azok, melyekben legjobban elmaradtunk, épe.i a classicus műveltség az, mely egészen parlagon hever, ugy, hogy most e kérdésre méltán alkalmazható a latin közmondás : „ars non habét orsorem, nisi ignorantem." Ha a közönség a reális irányú iskoláknak nagyobb szükségét látja, s azt kell is látnia, ám á -littassanak fel azok a szükségnek megfelelő nagyobb számmal, mint a gymnasiumok; de a gymnasium maradjon gymnasiumnak s ne akarjon más célnak szolgálni, mint a melyre rendelve van. Ha igy intézkedünk, akkor, de csakis akkor várható közművelődésünk gyökeres jobbra fordulása. Nem lesznek anynyian a mindentudók, de lesznek hivatásukat értő munkás embereink. E napokban tartott műegyetemi ünnepélyen a lelépett rector kiemelte, hogy a mult évben a műegyetemi hallgatókhoz a legnagyobb contingenst a gymnasiumok szolgáltatták és azok képességre nézve is a legkiválóbbak voltak. Ezt sokan, mint gymnasiumainkuak nagy dicséretére szolgáló tényt emlegették, pedig közelebb tekintve , nem igen van min örülnünk a dologban. Én elhiszem ós természetesnek is találom a tényt, mert mai gy unasiumainkban, a mint már előbbi cikkemben megjegyeztem, a reálókra elég gond fordittatik, mindenesetre alaposabban tanulja az ifjú, hogy kell a Carnot tan tételét deducálui, mint azt, hogy egy demosthenesi beszédnek miben állott korát megrázó hatálya, s hogy ő mai hasonló viszonyok közt mikép szólna. Ez persze hogy nem minden embernek feladata, de feladata ám például a joggyakornoknak, hogy mikor egy ügyirat fogalma z;lsa bizatik rá, munkálatát ha nem is ékesen, de legalább szabatosan föltehesse. Ámde kérdezzék meg csak a királyi tábla ülnökeit, hogy vannak e tekintetben amai