Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-02-03 / 5. szám

tudományos exegeta a szöveg eredeti értelmét keresi, azt akarja mindenek előtt tudni, mit akart voltaképen a szerző kifejezni, ezt kifejteni feladata, nem tekintve arra, hogy helyesnek találjuk-e a kifejezett gondolatot ma, egyező-e az a fejlett tudomány nézeteivel. Nem ugy a gyakorlati magyarázó. Ennek fő feladata a szentirásbeli igazságoknak a lelkekre való hatását biztositani, mi természetesen csak ugy eszközölhető, ha amaz igazságokat az előhaladt tudomány és a kor fejlettebb, tisztultabb tudatával összkangzatba hozni tudja. Mert ne ámítsuk magunkat : minden kor a maga vallás-erkölcsi nézeteinek igazolását kereste és találta fel a szent iratokban, s e tekintetben köztünk és az orthodoxok közt csak az a különbség, hogy mi ama müveletet öntudatosan teszszük, és teszszük saját korunk érdekében, az orthodoxok ellenben abban a jámbor hiedelemben ringatják magukat, hogy a mit Ők a középkori kalandos világnézet szemüvegén keresztül a bibliában látnak vagy abba bele magyaráznak, az, és csakis az volt a szentiróknak eredeti értelmük, a minél fogva akár fér a fejünkbe akár nem, azt isteni igazság gyanánt el kell fogadnunk. Yalóban semmi sem nyomja Jézus szavaira az isteni genius jellegét oly tisztán, mint az, hogy azok az élö forráshoz hasonlón, kimerithetlenek. így, hogy. csak egyet emlitsek, mit tudtomra eddig senki meg nem figyelt, és sajnos a kezünk alatt levő könyv szerzője sem, az isten fiuságának eszméje, melyet Jézus annyiszor hangsúlyozott, egy maga oly praegnans, hogy abban, nézetem szerint, a jövendő vallása a szabadság és szeretet fő mozzanataival már benn foglaltatik, épen ugy, mint a csirában benn rejlik a kifejtendő növény minden alkatrésze. Mert mit jelent az, hogy isten a mi atyánk és mi mindnyájan fiai vagyunk ? Jelenti először azt, hogy valamint az atya gyermekét semmi oly szolgalomra nem kötelezi, melynek haszonvétele nem őt magát illeti, hanem csak azt kívánj ar

hogy a gyermek önnön jövendő hivatására készülve maga saját javát és boldogságát eszközölje; valamint az atya gyermekét a jelzett törekvésben gyámolitandó, annak fentartásáról, szükségleteiről szeretettel gondoskodik és minden jótéteményekért gyermekétől tiszteletnél és szeretetnél egyebet nem igényel: ugy isten is, mint menyei atyánk, tőlünk, mint gyermekeitől minden jótéteményei fejében egyebet nem követel, mint hogy magasabb rendeltetésünket felismerve, arra törékedjünk,hogy magunkat tökéletesitsük,földi létünket jóságos cselekedetekkel ékesítsük és szentséges élet által nevét dicsőítve iránta való hálás tiszteletünket és szeretetünket kifejezzük. Fel vagyunk e szerint mentve mindazon szertartásos szolgalmaktól, melyekbe a farizeusi zsidóság a vallás lényegét helyezte s épen ebben áll istennek lélekben és igazságban való imádása. Jelenti másodszor azt, hogy valamint a testvérek egymáshozi viszonyát rendesen a legtisztább, legönzetlenebb egymáshozi vonzalom s egymás iránti szeretet jellemzi ; valamint a testvérek egyformán részesülnek az atyai örökségben: ugy az embereknek, mint isten fiainak, feladatok és rendeltetésök oly társadalmi viszonyokat alkotni, melyekben mindnyájan egyformán részesülhessenek, kiki istentől nyert tehetsége szerint, kten adományaiban. Csakis a most kifejtett gondolatok alapján mondhatta aztán Jézus, hogy: „Szeresd istent teljes szivedből és lelkedből, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ez a törvény és a próféták." íme ilyenek a vallásos eszmék, melyeket a szent történelem .szerzőnek fejtegetései, valamint a mi felfogásunk szerint is nyújt ; nem oly fenszárnyalók, ne n oly csudások, mint a minőket az orthodoxia hisz az evangéliumi elbeszélésekben feltalálhatni, de meg van az a jó oldalok, hogy nemcsak szivünket, hanem eszünket is képesek kielégiteni. Avagy kérdem, kell-e szivre, lélekre mélyebben ható vallástanítás, mint a melynek szerző e szenttörténelem elbeszélései által tudott oly szép kifejezést adni? S vájjon lehető-e annak eszközlése szintúgy más conceptioval is? Nagyon kétlem, sőt tapasztalatból állithatom, hogy a tanulóifjúság vallásos kedély ében semmi sem visz nagyobb pusztításokat véghez, mint a szent-történelemnek a hagyományos dogma értelmében történő előadása, mely miután az iskolában nyert minden egyéb ismeretekkel homlokegyenest ellentétben van, legszerencsésebb esetben közönyt, de legtöbbnyire ellenszenvet költ ifjaink kebelében. Mondhatom, hogy confessionális tankönyveink gyökeresen megutáltatják ifjainkkal a vallást, a nélkül hogy ismereteiket oly tartalommal gazdagítanák, mely moralitásukat biztosítaná. Hátra van, hogy számot adjak fentebb kifejtett azon kívánságom okáról, hogy e könyv olvasója az előszót egyelőre mellőzni iparkodjék. Ezen előszóban szerző, „hogy a más nézeten levőknek is félreérthetetlenül tudtokra adja, hogy mit várhatnak", kijelenti, hogy e munka a következő alap-meggyőződéseken épülend fel: 1) „Jézus ember volt, ki a többi emberektől nem természete, lényege vagy eredete, hanem egyedül szellemi adományai és erkölcsi erejének mértéke által különbözött." 2) „C s u d a n i n c s, s nem is volt, még Jézus történetében sem. Minden mi csak történt, az általános fejlődés azon természetes utján jött létre, miként ma is még a legnagyobbszerü dolgokat jelentéktelennek látszó kezdetből előállani látjuk." 3) „Jézus beszédei is ember beszédei voltak, nem miként azt még napjainkban is nagyobb részben olvashatjuk, hogy azok az emberiség fölött álló oly isteni lény beszédei, mely lény magát mint a világnak teremtőjét, központját, életét és bíráját tünteté fel. Ép oly kevéssé idegen lény előttünk Jézus az ő tetteiben, 'mint beszédében." Ez tiszta beszéd, és a férfias őszinteség, melyiyel szerző meggyőződését bevallja, mindenesetre tiszteletet érdemel. Hanem kérdem, helyén volt-e azt a vallomást épen itt tenni ? Helyén van-e oly könyvben, mely a népnek s az ifjúságnak szól, dogmák ellenében ellenkező téte-